Ha egy filmet tíz Oscar-díjra jelölnek, az nem véletlen (na, jó, a legtöbbször nem). Amennyiben ilyen alkotással találkozik a néző, biztos lehet benne, hogy extra fűszerezésű, egyedi filmet számolhat, és ezúttal is jól teszi, ha így gondolja. A némafilmes ugyanis egyszerű, de nagyszerű, mint a legtöbb kiváló dolog az életben. Hiszen kinek jutna eszébe 2011-ben egy fekete-fehér némafilmet forgatni, a némafilm stílusában a némafilmről. Talán egy ember volt a földön, de Michel Hazanaviciusnak bejött a húzás.

Egy közeledő vonat fényei, egy sikoly, egy géniusz életének vége. E képpel kezdődik a Madách Színház legújabb musicalje. Az alkotók nagy fába vágták fejszéjüket, hiszen a műfaj könnyed keretei közé applikálták egy dráma elemeit, zenés darabba egy kifacsart emberi sorsot. Elképesztő dramaturgiai, zeneszerzői és direktori leleményre volt szükség ahhoz, hogy a műfajért rajongóknak tessen a darab, ugyanakkor közelítse őket az irodalomhoz, a költészethez, egy teljesen más világhoz.

A világ egyik legnépszerűbb üdülőhelye a Csendes-óceán közepén több kisebb, nagyobb földdarabból álló Hawaii-szigetek. A helyieknek azonban ugyanazt jelenti, mint a Föld többi népének saját otthona, sem többet, sem kevesebbet. Ugyanazok a problémák, az örömök, a betegségek, a sikerek. Kiegészítve pálmákkal, nagy hullámokkal, szörflovaglással. A főhős apának azonban ez utóbbiak keveset jelentenek, munkájának él, lányait feleségét alig látja. Egészen neje motorcsónak balesetéig.