A világ egyik legnépszerűbb üdülőhelye a Csendes-óceán közepén több kisebb, nagyobb földdarabból álló Hawaii-szigetek. A helyieknek azonban ugyanazt jelenti, mint a Föld többi népének saját otthona, sem többet, sem kevesebbet. Ugyanazok a problémák, az örömök, a betegségek, a sikerek. Kiegészítve pálmákkal, nagy hullámokkal, szörflovaglással. A főhős apának azonban ez utóbbiak keveset jelentenek, munkájának él, lányait feleségét alig látja. Egészen neje motorcsónak balesetéig.

Steven Spielberg az Indiana Jones és a kristálykoponya királysága óta nem rendezett, ami a film fogadtatását ismerve nem meglepő. Négy év után azonban ismét úgy gondolta, ideje valami nagyot dobni, s ezúttal sikerült is neki. A Hadak útján igaz barátságról szól, ember és ember, ló és ember, valamint ló és ló között. Hogy utóbbi nem lehetséges? Dehogynem!

A szerelem nem programozható, előre jelezhető, kitalálható, megfejthető, csak érkezik, általában egy dallam kíséretében. Ami lehet különbözőféle, ahány ember, annyi. Legalábbis a film alkotói szerint. De lehet benne valami, aki volt már szerelmes, tudja.

Vannak érthető és megmagyarázhatatlan dolgok, e film elképesztő médiafényezése és több Oscar-jelölése az utóbbi körbe tartozik. Mert bármilyen örömteli, hogy a több mint kétórás filmből úgy ötpercnyit Magyarországon forgattak, és néhány honi művész is kapott pár mondatot, a film attól még nem jó. Még annál is szürkébb, mint a saját látványvilága. És ez a kisebbik baj.

Hajdanában évente több ifjúsági film is készült, mára olyan ritka az efféle próbálkozás, mint a fehér holló. Szerencsére néhány fanatikus úgy gondolta: ideje ezen változtatni, és milyen jól tették. Nemcsak az elhatározás süvegelendő, de a megvalósítás is, a Sherlock Holmes nevében kedves, szórakoztató, szellemes film; az ifjúságnak kötelezően előírnám.

Az animációs filmdömpingben jólesik a szívnek egy kedves történet, olyan, amelyben a gaz meglakol, a szörnyről pedig kiderül, hogy kedves mumus. Az sem árt, ha nem csupán öldöklés és böfögés minden tartalma egy rajzfilmnek, hogy a gyermek is érti s élvezi, e kedves történet pedig ilyen. Van benne valóság, csoda, humor, szeretet, szerelem, kaland és gaz, aki jól meglakol. Még az sem baj, ha sejtjük, a végén ő húzza a rövidebbet.

Ismét nagyot dobott az angol fenegyerek Guy Ritchie, mozgalmas, ötlettel teli, izgalmas és látványos filmet forgatott. A brit vadóc Sherlock Holmes adaptációja láttán korábban sokan fanyalogtak, akkor is, amikor kiderült, hogy folytatja a történetet, ám mi nem osztjuk a fanyalgók álláspontját. Sok ujjrázással ellentétben nem kár a második részért, egyáltalán.

Egy oknyomozó riporter pert veszít, mert csőbe húzták, s noha biztos igazában, óriási kártérítést kell fizetnie. Egy idős gyáros négy évtized után sem képes belenyugodni unokahúga eltűnésébe. Látszólag semmi nem köti össze a két férfit, hacsak egy gyámság alá helyezett, tetovált, vadóc lány nem, aki mellesleg számítógép zseni, és nem áll tőle messze a nyomozás. S ha két nyomozó alkat összefog, ott negyven éves titkokra is fény derülhet. Megoldatlan bűnügyekről, szadistákról nem is beszélve.

Nem tudom, általában mennyire szerencsés a halálnak fityiszt mutatni, érdemes-e viccelődni egy életveszélyes betegséggel, magam kizárólag úgy látom értelmét, ahogy Jonathan Levine tette. Tele érzelemmel, malíciával, önmarcangolással, nem bagatellizálva a daganatos betegség veszélyeit, körülményeit, mégis realisztikusan láttatva körülményeit. A torokszorító pillanatokat ugyanakkor mindig jókor oldja egy-egy szellemes jelenettel.

Harangozzák be bármekkora csinnadrattával, az S.O.S. Love mintapéldája annak, miként nem érdemes egy filmből folytatást készíteni. Ami még ennél is rosszabb hír, hogy a végeredmény olyan lett, akár egy werkfilm: összekaszabolt snittek egymás után, iszonyatos adag reklámmal teletöltve. Erre a mozira nagy kár volt költeni egyetlen fityinget is.