Szimfóniára fel! Akár így is felfoghatnánk Emmanuel Mouret alig másfél órás elmélkedését a szerelemről, amelyet rövid, de velős epizódokban tár elénk. Legtöbbje pár perc, nincs semmi mellébeszélés. A kedves történetekkel a legkülönfélébb, -képtelenebb helyzeteket tárja elénk, ugyanakkor biztosak lehetünk benne, hogy legyen bármilyen agyafúrt a forgatókönyvíró, még így is maradt vagy ezer eset, amit nem dolgozott föl. Az alkotógárda nem tűzte ki célul a teljességet, mégis törekedtek rá, hogy nem maradjon hiányérzetünk.

Mi van, ha egyedül él az ember, s nincs mersze kezdeményezni? Mi történik, ha mersze volna, csak a partnerrel nem jut dűlőre? Illetve a partner saját magával sem? Milyen az, ha valakinek soha nem csendülnek fel a szerelemjelző dallamok, hiába rajong érte a másik nem? Mit eredményez, ha valaki túlzott szabadságot kap partnerétől? Milyen a reménytelen szerelem, s milyen, ha más bőrébe bújunk szerelmet színlelve? Milyen a nyitott kapcsolat? Tényleg nem éreznek féltékenységet benne a partnerek?

Másfél órába csupán ennyi fér bele, pedig a rendező aztán iparkodik, rapid módon követik egymást a jelenetek. Egyes szereplőket folytatólagosan látunk, más-más szituációban, másokat néhány villanás erejéig, akik olykor újból feltűnnek. Mígnem a szálak teljesen egymásba fonódnak, hol csak egy csomó, máskor egy nagy gubanc erejéig. Az élet nagy kirakós játékát látjuk.

Régóta tudott, ha jó filmet akar látni az ember, először a francia kínálatot érdemes felderíteni. Ezúttal is jó választás a gall alkotás; a rendező ért a néző nyelvén, jól gombolyítja a cselekmény fonalát, nem álmosító, de nem is hollywoodi módon pergő az ütem, emberközpontú és -léptékű marad minden. A rendező meleg szívvel instruálta a művészeket, akiknek játékát erősítik a dramaturg hétköznapi, mégis kimunkált dialógusai.

Semmi sincs túlbonyolítva, csak éppen annyira, mint az életben. A szereplők szürke egérkék, a mindennapok hősei, bennük valóban magunkra ismerünk, s néha bizonyára belénk nyilall a felismerés, hogy jé, hát én is ezzel a problémával küzdök, ugyanígy tépelődöm – olykor, netán mindig. A karakterek így teljesek a maguk bajaival, vívódásaival, komplexusaival, vágyaival, érzelmeivel, képzelgéseivel.

A szerelem művészete tanulságos film, ugyanakkor kellemes kikapcsolódás is egyben. Csak úgy franciásan, franciás befejezéssel.