Olyan lassan csordogálnak a percek, mintha valóban hetvenes években forgatták volna. De mi logika van abban, hogy egy film hajaz a korra, amelyben játszódik? Hogy olyan technikákkal operál, amitől a látvány szinte már monochrom, és a film szemcsés? Hogy Le Carré könyve izgalmasabb-e vagy sem, sajnos nem tudom. De ezzel a koncepcióval az első tíz percben ledobják a vasmacskát a film alkotói.

Egy brit kém találkozót kér a vasfüggöny innenső oldalán egy átugrani készülő magyar kollégától, mert utóbbi állítólag tudja annak a szovjetek számára kémkedő ügynöknek a nevét, aki a britek főhadiszállásán, az úgynevezett köröndön fészkelte be magát a felső vezetésbe. Itt még könnyedén gombolyítja a néző a film fonalát. Az angol ügynököt lelövik, a tőrbe csaló szovjetek ordibálnak, a magyarok izzadnak. Vissza Angliába.

Reaktiválják George Smiley ügynököt, akinek képét ettől kezdve gyakran és hosszú percekig csodálhatjuk premier plánban. Óriásvásznon kifejezetten idegesítő. Bambul, ábrándozik folyton. Smiley magához vesz egy fiatal, ambiciózus ügynököt, és elkezdi sorra felfordítani a dominókat. De milyen lassan és körülményesen halad! S ez nem a Smileyt alakító Gary Oldman hibája, még csak nem is az – egyébként nem mindig telitalálat, hogy finom maradjak – szinkroné. A forgatókönyvírók a ludasak: végtelen hosszúnak tűnő jelenetek követik egymást, semmitmondó cselekményekkel, jellegtelen képekkel. Nem pörög semmi, feszültség nulla. Rendben, ez hagyományos kém sztori, nem lövöldözős James Bond, de az izgalom még nem árt egy kriminek. Erről ez esetben le kell mondanunk.
Mind eme koncepciónak homlokegyenest ellentmond néhány jelenet, amikor a csekély számú elvarratlan szál talányára választ kaphatnánk, ez esetekben olyan gyorsan, és zagyván kapjuk a segítséget, hogy mire felfognánk, hogy akkor, ki, kivel, meg kik, kik ellen, és kinek, és miért, már öt snittel odébb tart a sztori. Nem is értjük meg soha. Néha még elkalandozunk kicsit Isztambulba, máskor Oroszországba, egyszer röhejes, máskor véres jelentek közt vergődve.

Így érkezik meg végre a végkifejlet, megtudjuk, ki a gaz (amit sokan amúgy is sejtettek, elég, ha a szereposztást nézzük; hiába villantja fel a rendező óriás totálképeken a számba jöhető latrokat, többször is), aki aztán elnyeri méltó büntetését, de úgy, hogy azt megint nem értjük. Nagyjából ennyi a Suszter, szabó, baka, kém sommázata.

Gary Oldmant a legjobb főszerep, Alberto Iglesiast a legjobb filmzene kategóriában jelölték Oscarra. Egyik sem érthető, de Oldmannek legalább van némi mentsége (a forgatókönyv, az instrukciók), de hogy e muzsika mitől egyedi? És hogy a legjobb adaptált forgatókönyvek közé is bekerült a film könyve, brrr…
Szöveg: Velkei Tamás