Jelentősnek bizonyult szerző esetén szerencsés, ha megszületik a szándék a műveinek kritikai kiadására. (Persze egy ilyen munka évtizedekig is eltarthat, rengeteg energiába és pénzbe kerül.) Kosztolányi jelentősnek tartott szerző, sőt a Nyugat időszakából az ő hatása ma a leglátványosabb. Nem annyira a költőé, inkább a prózaíróé. És egyáltalán: az írogató mindenesé. Ennek az okaiba most nem mennék bele, szeretik, főképp talán mert könnyen értik, tény, hogy a gimnáziumi tanárnénik is őt tudják leglelkesebben közvetíteni az irodalom fakultációkon. Édes Anna és a könnyzacskók. De az egész magyar posztmodern is őt tolja előtérbe, a mindenki bátyját és az ő kifogástalan mondatait; és ekkora népszerűséggel — még ha persze erősen relatív is ez a népszerűség — nem nagyon lehet vitázni. Nem is kell. Szeressék, kommentálják, latolgassák, magyarázzák, olvastassák. Csináljanak belőle kritikai kiadást. Jó dolog az.

Persze ha az ember elnézi az egyetemeken és a Tudományos Akadémián zajló jelenlegi folyamatokat, óhatatlanul az az érzése támad, hogy Kosztolányinak nincs sokkal nagyobb esélye arra, hogy a várhatóan 40-50 kötetnyi szövegkritika valaha is elkészüljön, mint a négyes metrónak arra, hogy valamikor szerelvények fussanak benne. De akkor is: minden elkészült kötet önmagában is nyereség. Mégis csak az irodalommal van foglalkozva általa.

És általában véve meg nagyon izgalmas lehet ez a munka. Sok nehézséggel természetesen. Az első ezek közül, hogy Kosztolányi zöld tintás kézirataiból nagyon kevés maradt fenn: a lakás az ostrom alatt elpusztult. Aztán meg: a mester számtalan (többszáz) helyre dolgozott; minden megjelent írását máig sem tárták fel. Végül: sok lehet az alá sem írt, névtelen, rövid cikkecskéje. Hiszen effektíve újságíró is volt, a belső szerkesztőségi munka pedig sok kis alkalmi forgáccsal jár. (Van ennek kínosabb vetülete is: a forradalmak után, emlékszünk, amikor a Vizy Kornél-félék visszasettenkedtek a hatalomba, Kosztolányi az egyik lap hírhedt antiszemita rovatának volt névtelen szerzője. Talán jobb is, ha ezek az uszítványok azonosítatlanok maradnak. Félő, hogy rosszul mutatnának egy kritikai kiadásban.)

Szóval: nagy munka és (a legutóbbi szempontot leszámítva) nagy érzés lehet a készülő, kivételes volumenű Kosztolányi-kiadás munkatársának lenni. Izgalmas lehetett kiadni a beszélgetőcéduláit. (Betegsége utolsó időszakában, amikor nem tudott beszélni, ilyenjei neki is voltak, nem csak Babitsnak; és az övéi korábban még nem láttak napvilágot. Borzalmas anyag persze másfelől: kínnal, fájdalommal, vádaskodással teli iratcsomó. Olykor meg ott bennük az angyali báj: „Gézcsókom”.) — Jó, hogy megvan végre az Édes Anna-szövegvariánsok összehasonlítása. Talán kevésbé tűnik sürgetőnek a harmadik kötet, a spanyol fordításoké.

A legújabb kiadvány az Esti Kornél, úgy 900 oldalon. Ennek egyharmada maga a szöveg, ismét a fellelhető összes variációval; a többi kommentár, latolgatás, kritikai anyag. Látható belőlük (valamennyire) az Esti-írások alakulástörténete; valamint az utótörténet, Babitstól mondjuk Király Istvánig és Esterházy Péterig, eléggé részletgazdagon.

Az internetenen is követhető (részben) a Kosztolányi-kritikai kiadás. Kosztolányinak ugyanis van honlapja. (http://kosztolanyioldal.hu/) Szemelvényeket minden elkészült kötetből szándékoznak itt közölni, és ez jó dolog. Az Esti Kornélról  jelen pillanatban még csak az alábbi szerkesztőségi összefoglaló olvasható:

„Kosztolányi Dezső egyik 1925-ös novellájában bukkant fel először Esti neve; 1929-től nőtt meg az Esti-szövegek száma; s bár 1930-ban fölmerült már a kötetté formálás terve, csak 1933 tavaszán valósult meg. A kortársak elismerő szavakkal, de értetlenül fogadták. Csak a későbbi irodalmi fejlődés ismeretében tárultak fel igazán az Esti Kornél-történetek valódi erényei, korát megelőző műfaji újításai, merész szemléleti nyitásai. Az 1933-as Esti Kornél kritikai kiadását tartalmazza kötetünk. Minthogy Kosztolányi az egyes fejezetek alapjául szolgáló novellákat sokszor publikálta, közöljük valamennyi változatukat és ezek valószínűsíthető sorrendjét is. A tárgyi magyarázatok között bemutatjuk, hogy kik voltak a mintái a századelő irodalmi életét megrajzoló ötödik fejezet kulcsfiguráinak. Kötetünk szöveggyűjteményként tartalmazza az Esti Kornélról szóló gazdag irodalmat 1933-tól 2010-ig, s kitér arra a jelentős hatásra is, amit Kosztolányi műve az ezredforduló szépprózájára gyakorolt.”

Szóval Kosztolányi felköltözött az internetre. Helye van ott. Tetszene neki, el lenne ragadtatva. Mámorossá válna a hírtől, hogy jelen pillanatban a vezetéknevére 2 100 000 találatot ad ki a Google. Hiú ember volt nagyon. De amilyen grafomán, írásbolond, betűfanatikus volt ugyanakkor, ezt a mennyiséget naponta meg is toldaná 5-10 új tétellel.

Zárásként álljon itt egy jellegzetes részlet a novellafüzérből: a legendás ötödik fejezetből. Ezt a részletet nemcsak Esti Kornél, hanem Kosztolányi önjellemzésének is szokták tekinteni. Némi joggal.

„Itt volt egyáltalán mindenki.

Ezek mind egyszerre beszéltek. Arról, hogy van-e az embernek szabad akarata, hogy milyen alakú a pestisbaktérium, hogy mennyi Angliában a munkabér, hogy milyen messze van a Sirius, hogy mit értett Nietzsche az ’örök visszatérés’-en, hogy jogos-e a homoszexualitás, és hogy Anatole France zsidó-e. Mindennek bele akartak hatolni az értelmébe, gyorsan és alaposan, mert bár nagyon fiatalok voltak valamennyien, alig többek húszévesnél, úgy érezték, hogy már nincs sok idejük.

Esti homályosan ismerte ezt a társaságot. Nem volt mindig bizonyos, hogy ki kicsoda, de ez nem is volt baj, az illetők se voltak még bizonyosak, hogy kicsodák, hiszen egyéniségük, jellemük éppen most és éppen itt alakult ki. Megesett, hogy összetévesztett egy fényképészt egy költővel, s az is megesett, hogy őt tévesztették össze egy fényképésszel. Ezt kölcsönösen nem vették zokon. Elmesélték életüket, emlékeiket, eddigi szerelmeiket, terveiket, aztán, ha jónak látták, be is mutatkoztak, formaságból, s esetleg meg is jegyezték egymás nevét.

Ott ült közöttük, hallgatta szavaik zsongását. Vonzódott hozzájuk. Ebben a zűrzavarban minden hang egy-egy billentyűt ütött meg lelkében, rokon volt mindenkivel és mindennel. Ő nem értette az életet. Fogalma se volt, miért született erre a világra. Úgy gondolkozott, hogy akinek részévé jutott ez az ismeretlen célú kaland, melynek vége a megsemmisülés, az minden felelősség alól föl van mentve, s jogában áll, hogy azt tegye, amit akar, például végigfeküdhet a kocsiúton, és minden ok nélkül elkezdhet jajgatni, anélkül hogy különösebb megrovást érdemelne. De éppen mert az életét a maga egészében értelmetlenségnek tartotta, a kis részeit külön-külön mind megértette, minden embert kivétel nélkül, minden magasztos és aljas szempontot, minden elméletet, s ezeket azonnal magáévá is tette. Ha valaki öt percig beszél neki okosan, hogy térjen át a mohamedán hitre, ő áttér rá, föltéve, hogy megkímélik a cselekvés nyűgétől, a szaván fogják, és nem adnak neki időt, hogy később mégis visszatáncoljon.

Így élni a nagy esztelenségben a kisebb esztelenségek közepette, véleménye szerint nem is oly ostobaság, sőt talán a leghelyesebb, a legtermészetesebb életmód. Ezenkívül szüksége is volt erre a vad összevisszaságra, erre a maró pácra. Írni akart. Várta a pillanatot, mikor a kétségbeesés és undor odáig fokozódik, hogy már öklődnie kell, s ekkor minden kiszakad majd belőle, ami fontos és lényeges, nemcsak a mellékes és esetleges. De ez a pillanat még nem érkezett el. Nem érezte még magát elég rosszul ahhoz, hogy írhasson. Zabálta a nikotint, új dupla feketét kért, hogy paskolja szívét, hogy tovább gyötörje örökké kíváncsi, mohó és játszi szellemét, s lázasan figyelte magában a belső lüktetést, olvasta ütőerét, mely százharmincat vert, boldogan olvasta, mint uzsorás a pénzét.”

Bélai Béla