Kritika-tanulmány a Berlin - A kövek városáról |
| 2011-11-06 08:20:18 |
 |
Dunát lehetne rekeszteni azokkal a könyvekkel és filmekkel, amelyek a hitleri Németországról és a hozzá kapcsolódó mély traumákról próbálnak emberi hangon beszélni, és valamilyen módon utólagosan megértetni (bizonyos esetekben feldolgoztatni) velünk a történteket. De a közvetlenül a diktatúra előtti éveket meglehetősen keveseknek jut eszébe művészi keretek közt tárgyalni. Érdektelen volna? Az amerikai Jason Lutes Berlin című képregénye azt mutatja, hogy nem: ez igenis érdekes alapanyag (igényes) történelmi fikció létrehozásához.
|
|
A történet nagy vonalakban a következő (ezt most a kötet hátszövegéből idézem): “A 20-as évek végén a művészeti hallgató Marthe Müller a nyüzsgő nagyvárosba, Berlinbe érkezik. Egy újságíró, Kurt Severing oldalán a fiatal hölgy átéli a korszak változatosságát és megpróbáltatásait, s tanúja lesz a hanyatló Weimari Köztársaság politikai átalakulásának”. Rajtuk kívül persze még vagy fél tucat szereplőt mozgat az író-rajzoló, több szálat futtat párhuzamosan; mindegyiket magabiztosan, a regényírókra jellemző rutinossággal.
Rögtön le is szögezhetjük, hogy a Berlin magával ragadó olvasmány. Képregényben eddig még csak ritkán láttunk ilyen árnyalt karakterizációt, ilyen finom, egyenletes történetszövést. Hús-vér, háromdimenziós emberek mozognak az oldalakon, tetteik, motivációik érthetőek, érzelmeik/félelmeik átélhetőek. A történelmi háttér precíz, pontos, de egyben életszagú is: a történelemkönyvekben száraz tényekké redukált események bemutatása legalább annyira valóságosra sikerült, mint a korabeli épületek és öltözékek ábrázolása. Magyarán: nagyfokú realizmus uralkodik az első képkockától az utolsó szóbuborékig.
Ez a fajta realizmus azonban, hogy is mondjam, nem minden ízében a képregény médium sajátja. A Berlin formanyelvét és elbeszélő technikáját — a szerző elmondása szerint öntudatlanul, de — a mozgóképtől veszi kölcsön: plánokat és snitteket használ, kameramozgásokat imitál, valamint tempóját és fogalmazásmódját tekintve is abszolút filmes hatást ér el. Nehéz persze megmondani, miben is áll konkrétabban ez a hatás, hiszen a filmes látásmód már az irodalomban is eluralkodott az utóbbi száz évben (ahogy a művészetben, sőt az emberi észlelés és a mindennapi élet különböző területein is), ezért aztán nehezebb tetten érni. A Berlinnek ráadásul komoly irodalmi értékei is vannak — de nem lehet, hogy a filmnyelv által megtermékenyített irodalom szembeszökő értékei ezek?
Azt akarom mondani: egészen rendkívüli az, hogy miközben egyértelműen képregénnyel van dolgunk, egyúttal úgy érezzük, filmet is nézünk, meg regényt is olvasunk. És noha a nyelvi purizmus nézőpontjából a Berlin képregényként nyilvánvalóan nem állná meg a helyét (hiszen megoldásai kilencven százalékban nem médium-specifikusak), mégsem mondhatja rá nyugodt szívvel senki, hogy nem jó képregény. Mivel piszkosul jó.
Témája komolyságát és jellegét tekintve Art Spiegelman szintén fajsúlyos Mausával emlegetik egy lapon, pedig távolabb nem is állhatna tőle. Lutes képregényének egyik művészeti hallgató diákjával mondatja el saját ars poeticáját: “Az expresszionisták tévednek! Az érzékek kavarodása, vagy a valóság érzékelése. Ez utóbbi az, amit ábrázolnunk kell.” A szerző következetesen tartja is magát ehhez: a francia képregényiskolát idéző tisztavonalas rajzai minden stilizáltságuk ellenére tárgyilagosak, realisztikusak. (A Maus ezzel szemben képi metaforáival az egyedi helyett az általánosra fekteti a hangsúlyt, hiába áll más tekintetben közelebb a “valósághoz”, hiszen amúgy Spiegelman Auschwitzot megjárt apjának történetét tárja az olvasó elé.) Ezért is érthetetlen, miért kérik számon Lutes-on oly sokan a női alakok esztétizálásának hiányát. Marthe — a női főszereplő — bizony erős állkapcsú lány: nem az amerikai mainstream képregényekből ismert bombázó, hanem egyszerű, minden tekintetben hétköznapi ember. Azaz hihető.
A Berlin mozgóképi megoldásai, ha mégoly kifogásolhatók is, minden esetre szintén ezt a realizmust igyekeznek szolgálni — a képkocka mint kamera, a kamera mint a valóság reprezentálására egyedül képes masina; hiszen lencséje független az embertől, vagyis objektív. De Lutes számára a filmes látásmód a valóság megélésének kézenfekvő módja is. A fejtegetést rövidre zárva idézem Susan Sontagot: “… a fénykép annyira azért nem valóságos. Inkább a valóság tűnik mindinkább olyannak, amilyennek a kamera mutatja. Mindennapos jelenség, hogy az emberek, akik véletlenségből valami erőszakos eseménybe keveredtek — repülőgép-szerencsétlenség részesei, lövöldözés, terrorista bombamerénylet szemtanúi voltak —, azzal hitelesítik élményeiket, hogy ‘olyan volt az egész, mint egy film’. Minthogy más jellemzés nem látszik kielégítőnek, ezt azért mondják, hogy megmagyarázzák, mennyire valóságos volt, amit átéltek.”
A fenti eszmefuttatás tökéletesen fölöslegesnek is tűnhetne, ha Lutes nem volna tudatos alkotó, és éppenséggel nem kísérletezgetne (bevallottan) maga is bizonyos metaforák beépítésével a történetbe: a két főszereplő, a képzőművész és az újságíró a képregény két fő alkotóelemét, a képet és a szöveget (is) hivatott illusztrálni. Egymással való (végleges?) összefonódásuk a mű egyik legfantasztikusabb egyoldalas jelenete — egy teljes oldal, ami hirtelen se nem konkrétan filmi, se nem kifejezetten regényes, de még csak nem is képzőművészeti indíttatású, hanem teret ad a képregény médium sajátosságának: a képek olvasásának furcsa folyamatának.
A Berlin képregényes önreflexiója szerencsére pusztán idáig terjed. Lutes metaforákkal terhelt figurái nem válnak közhelyessé, mert sosem szűnnek meg emberi lények lenni. Emberi lények, akikhez egy idő után valódi érzelmi viszony fűz minket, akikért aggódunk és akikkel törődünk — és akiket megpróbálunk megérteni. A szerző ugyanis komolyan veszi feladatát (a valóság ábrázolása), és amennyire lehet, kerüli a sematizálást, az általánosítást, a jelekből kiolvasható egyszerű üzeneteket. Olyannyira, hogy a legmeghatározóbb jel, a náci eszme szimbóluma, a horogkereszt például föl sem bukkan a műben, mondván: a nácik is emberek, úgyhogy aki azzal próbálja elintézni őket, hogy ők a megtestesült gonosz, az hazudik. Ne absztraháljuk őket puszta jelekké.
A még mindig készülési fázisban lévő, három részesre tervezett mű első nyolc fejezetét rejti a tavaly nálunk is kiadott első kötet. Okos, izgalmas, élvezetes olvasmány. A történet végét persze úgyis tudjuk.
*
Jason Lutes: Berlin - A kövek városa
Comicsmania, 2010.
Fordította: Orosz László
213 oldal
2730 Ft
grg
Képek forrása: www.kepregeny.net
|
|
|
|
|
|
|
|
300 Ft.
|
|
|
|
300 Ft.
|
|
|
|
400 Ft.
|
|
|
|
300 Ft.
|
|
|
|
|
|
Több eladó könyv