Sőt.
Persze nem a bulimiás kis kórképéről beszélek, az más, méghozzá fényévekkel, ahogy az én Ilikém is tanúsíthatná, ha jobb elfoglaltsága nem akadt volna. A bulimiás gyorsabban és hisztérikusabban eszik, hiszen az első falatnál tudja, hogy ki fogja, magyarul megmondva, hányni, és minden figyelme arra irányul, hová rejtse el a kis vajszínű meg céklapiros nejlonzacskóit.
A bulimiás tisztelt tápcsatornáján csupán átszalad kacagva mindaz, ami egy kényszerevőnél jóvátehetetlenül lerakódik, mint a guanó, legalábbis a költővel szólva. A bulimiás elköveti a bűnt, de azonnal meg is szabadul annak következményétől.
Viszont a zabálhatnékjával szemben tehetetlen nagyevő, e komplett hájrakéta, még a tésztaszűrőn átfuvalló ragacsos levegőtől is hízik. Mindent, a maradék maradékát, az utolsó mérgezett szürcsőt is ki akarja szívni ebből az élet nevű lépes micsodából. Koplal, hogy helyhez jusson odabenn, némi szuvas levegőhöz, hogy aztán legyen hova tovább híznia a következő légvételig. És ez így megy, a spirált nem tudja megszakítani, a spirál ő maga, hölgyeim és uraim.
Minden összeomlott fogyókúra egy komikus és nyomorult áldozathozatal az ő haragvó istene és menedzsere előtt: mindent megpróbálok, de ládd, Uram, oly hatalmas a hízás démona, hogy én, bűnös parány, tehetetlen vagyok véle szemben. Nagy bánataimban, mit a zabálásom okoz, egyedül a zabálásom vigasztal meg. Kutyaharapást szőrével, ahogy a nép ajkán mondják.
Egészségükre.”

Hamlet királyfinak a hasoncímű színdarabban több monológja és tirádája is van, ezeket szeretjük hallgatni. De alighanem nehezen viselnénk, ha az egész darab egyetlen nagy monológból állna. Monológdráma? (Monodráma? Van olyan.) Nehéz ügy. Egyetlen ember gondolatömlése, legyen az az ember bármilyen összetett lelkivilágú, neadjisten szellemes, csak unalmassá válik végül. Nem is beszélve arról, hogy természetellenes is.

Lehet persze olyasféle feltételezéssel élni, hogy jó, Hamletet persze megunnánk, mert melankolikus, meg komoly ember, királyfi, országos ügyekkel... De ugyanúgy megunnánk, ha valami nagyon vicces ürgét hallgathatnánk? Vagy valami idiótát? („Tizenegy éve találtam ki, hogy mi lenne, ha egy gnóm beszélne.” „…az ötlet, hogy egy hatalmas test nekiáll beszélni nyilvánosan…” — ilyesféléket mond saját művéről Parti Nagy is. Valami vicceset, nagyonfurcsát keresett.) Szóval ki tudja? Jobb humoristák órákat bírnak szövegelni. Itt volt nekünk Hofi Géza, az ő estjei is ironikus monológok voltak, igaz, ő úgy tett, mint aki dialogizál a közönségével. És tényleg mindenki dőlt a röhögéstől.

Ilyesféle monológokban novellistaként Parti Nagy rettentően erős. Monológ volt a legutóbbi novelláskötetében például a Nyelvtanulmányfej, A hét asszonya, vagy A testaranyozó, és ezek (főleg a legutóbb említett) káprázatosak. És még a szellemben szegényebb írások mesélőjének is, amilyen például a Grátisz dolórisz, nagyon jó a beszélőkéjük. De azért 150 oldal egybemonológ (akármilyen agyeldobó zsírtömlő beszélővel), az azért kissé kockázatos.

Parti Nagy Lajos nyelvroncsnok most mégis ilyesmibe fogott. Most? Mint tudjuk, lassan egy tucat éve dolgozgat ezen a mostani könyvhéten végül megjelent szövegén. Művének „hőse” egy rettenetesen elhízott és a kövérségével folytonos harcban álló férfiú, mondjuk, egy Pan, akinek foglalkozásszerűen az egészséges táplálkozásról kell beszélnie termékbemutatókon; merthogy „a méregtelenítés ősanyját, az Emese Acapulco Diabetikus Gyógyírót” árusítja. Foglalkozása és megjelenése eleve eleven ellentmondás, kiáltó oximoron, és ennek humorforrásként kell funkcionálnia az egész hosszú monológon át.

A továbbiakban termékbemutató következik. Rábeszélőshow. Vagyis: ilyen a mű, ilyesféle részek vannak benne: megveszik?

A hős így kezdi az előadását: „Mélyléböjtkúrás jóestét kívánok, igen tisztelt hölgyeim és uraim! Percig se zsenírozzák magukat vagy engemet. Nem kell a szemet lesütni, világért se. Ecce szumó, nem igaz? Lehet bámulni nyugodtan. Van rutinom, hajaj, mekkora van az ilyesmiben!”

Témamegjelölés: „…amint látni fogják, a magyarság táplálkozása az ősidők messziségbe vesző pusztáitól fogva úgyszólván egyedülálló. Az emberiség története során független szakértők egész légiója állapította meg, hogy nincs még egy nép északtól délig, kelettől nyugatig, amely ennyire utolérhetetlenül táplálkozna. És ez nem túlzás.” 

Mint látjuk, egy táplálkozásnagymagyarral van dolgunk. De nem akármilyennel: „…ténylegesen magyar vagyok, ezt szeretném leszögezni, nem politikai magyar, mert akkor a parlamentben ülnék, meg zászlószentelőmagyar, hanem egyszerű alsómagyar.”

Ennek a táplálkozásszakértőnek (ő azért afféle dakota is) prímán szól a jelszava: „Az volt a szlogenünk, hogy győzzük egészséggel, mert kezünkbe vesszük a testünket.”

Így jelöli meg a célt: „Ha nincs jobb dolguk, képzeljenek maguk elé egy csinosnak mondott, kulturáltan szocializált, szabadidő-kosztümös asszonyt, lila karikákkal a szemei alatt. Megfogyva bár, de törve nem. A legszebb virágjában, negyvenkilenc kilósra lefitneszelve. Úgy ám!”

Ismeri Szophoklészt: „Sok van, ami csodálatos, de az embernél én már semmin se csodálkozok.”

Vörösmartyt: „Mikor már úgyis únva unnánk, lehánynánk zsíros testi dunnánk, a lágya is már sírkemény, nincsen remény, nincsen remény!”

Statisztikákat gyárt: „Eszerint a magyarság, ha a legóvatosabb becslések szerint csak öt kiló túlsúllyal per kopt, és tizenötmillió kisebb vagy nagyobb magyarral számolok, akkor is hetvenötezer tonna fölösleget cipel magán, mindez tíz kiló per fejenkénti túlsúly esetén százötvenezer tonna, húsz kilóval, illetve tíz kilóval, ám harmincmillió magyarral számolva ez, értelemszerűen, háromszázezer tonna remegő, dobogó zsír, tisztelt hölgyeim és uraim!

Magyar zsír, de zsír.

És ezt a keresztet cipeli ez az albatroszlelkű, szegény és tehetséges nemzet le-föl, éjjel és nappal, hétköznap és vasárnap, szakadatlan. A saját zsírjában alszik, a saját zsírjában ébred, fogdossa, krémezi, rázza kétségbeesetten, mint valami rengő kényszerzubbonyt. Fitneszezi, ha van rá, ugye, körülmény, kúráztatja, zsírleszívatja esztékára, már bocsánat, egyszer a lógó bőnyegig lefogyja, azután, naná, fölhízza. Mint valami tömőhintában.

Igen, kérem tisztelettel, ez a jó szó, mintha a fátum tömőhintájában ülnénk. Sajnos.”

Az emberi belső, így például gyomor és fog összefüggéséről értekezik: „A legtöbb, amit tehetünk, hogy miután megszorítottuk a gyomor dolgos, szomorú kezét, hagyjuk őt békében. Nincs ideje ránk. Dolgozik és küzd. Foggal, körömmel fárad helyettünk is azon az átabotában és minden előjáték nélkül megőrölt csámcsolaton, félvilági masszán, mit néki aláküldünk a nyelőcső ételliftjén, ha értik, mire gondolok.

Mert azt kell mondanom, a rágás nem erősségünk. A magyarság fogazata részint hiányos, részint kivehető. Összehasonlító obezitológiai vizsgálatok szerint egy magyar falat fele annyi időt se tölt egy magyar szájban, mint egy svéd, német és satöbbi.”

További jó olvasást! Egészségükre!

Bélai Béla