A kritikákból látható, hogy a regény valahogy mindenkinek másért érdekes; én is mondom a továbbiakban a magamét. Az egyik, hogy ez a mű valamiképpen azért romantikus alkotás. Vagy inkább: annak látszó műtárgy. (Mivel a fő mesélője maga VS, ezért az én-elbeszélés dominál benne, a hős pedig romantikus alkat, a romantika ezért ott van, és a szerzőnek kevés módja nyílik, hogy segítsen nekünk a szereplő világa mögé kukkantani.) Vay Sándor/Sarolta két egzaltált hím szárnyai alatt növögetett: rajongó, valóságtávoli atya és még kelekótyább mester (pótapa) töltögették bele az álmokat. Amelyekben a férfias értékek voltak a meghatározók. A famászáson és a lovagláson túl ezek esetükben összefoglalóan annyit jelentenek: férfi az, aki nem fogadja el, ami VAN. Önkényuralom esetén korrekt hozzáállás, tudom máris javasolni, pszichológiában, gyermeknevelésben viszont talán kevésbé ajánlható. (Könnyű aztán úgy maradni. VS például a későbbiekben a biológiai nemét nem fogadja el hősleg.)

Így mutatja be VS egyiküket, a hosszabb ideig körülötte sertepertélőt:

„Szólnom kell még kissé bővebben nevelőmről, K. Dánielről is, ki test szerint való atyámnál is inkább rajta hagyta szellemének lenyomatát fogékony gyermeklelkemen. Atyámnak katona-, majd emigránstársa volt még azokban a viharos időkben, s amikor az emigrációból visszatértek, atyám házitanítói állást ajánlott fel neki énmellettem, a régi barátságra való tekintettel, és mert tisztelte nagy tudását és bátor, hajlíthatatlan lelkét.

Mintha most is látnám — és látni is fogom halálom órájáig — hatalmas, már erősen kopaszodó koponyáját, gyér szakállal keretezett, sápadt és beesett, kiugró járomcsontú Don Quijote-i ábrázatát, ritkás, mégis torzonborz szemöldökét, és legfőképpen a szemét, mélyen ülő, barna, jóságos és hűséges szemét, amely gyanakvóan elkomorult és mintegy lázba esve forgott mély üregében, ha a zsarnokság sötét erőinek ármánykodását vélte felfedezni valamely esemény mögött. De hogy lángolt ez a szempár, amikor azokról a régi, dicsőséges napokról beszélt nekem: maradék, gyér hajfürtjei felborzolódtak, mint a bagoly nyaktollai, s oly hevesen gesztikulált, hogy a kis asztalomon álló festékestálkát állandóan a felborulás veszélye fenyegette! Mert Dani papa csataképeket is hevenyészett okulásomra, huszárattakokról és Komárom bevételéről, de lerajzolta nekem Buda ostromát is, a röpkedő ágyúgolyókat, a lángoló Duna-parti házsort, a Gellérthegy oldalában fölfelé kúszó honvédeket, a fejük felett lebegő nemtőkkel. Igen nagy hatást tett rám az a képe is, amely Görgey lelkiállapotát volt hivatva szemléltetni a világosi fegyverletétel után: Görgey éjszakai homályba tűnt síkságon áll e képen, mint főalak, fölötte Damoklész kardja függ, és Prométheusz keselyűje készül lecsapni rá, hogy kitépje máját. Mögötte Mefisztó áll, és mosolyog a mélyre bukott bűnösön, kinek lábánál ott hever az erszény, amelyből éppen kihullt és szanaszét gurult a földön a sok arany, az árulás díja. Egy kígyótestű szörny, amelynek halálfeje van, és homlokára rá van égetve a szó: Káin, egyik csontkezében fáklyát tart, a másikkal Görgey lábába kapaszkodik. Az előtérben koporsó, benne fiatal nő holtteste látszik. Mellébe kard van ütve, a koporsón a Hungaria szó olvasható. Minden évben a Bastille megostromlásának évfordulóján pedig valamiféle ádázul emelkedett hangulat vett erőt nevelőmön, folyvást a Marseillaise-t vagy a Carmagnole-t dünnyögte, sőt topogva még táncra is perdült, és szúrós, kihívóan vidám tekintettel méregette a kert rózsáit vagy a konyhakert káposztáit, mintha megannyi, levágásra megérett zsarnokfő volnának.”

Ady beszélt arról, hogy léteztek Jókai-emberek. Nem azok, akikről Jókai mintázta a figuráit: hanem azok, akik Jókai hőseinek hatására lettek olyanok, amilyenek; Jókai-figurákat utánozva lettek olyanná, amilyenné magától, „normális módon” nem is tud válni az ember. VS apja is, nevelője is tulajdonképpen Jókai-ember, így hát nincs csodálni való benne, hogy részben VS is Jókai-ember lett. Azzá nevelték és úgy maradt. De ha ennyi lenne a történet, akkor ez a VS is csak egy megkésett Jókai-regény(-paródia?) lenne mindössze, szentimentális-szecessziós-biedermeier beütésekkel, vagyis tovább-szürkítetten — amit meg mi a fenének írtak volna meg.

Másodszor. Azt, hogy ilyesféle lehet majd a benyomás, hogy egyesek kevesellhetik majd a bravúrt, túl szimplának, jelentéktelennek, avíttasnak, netán megkésett utánzatnak tarthatják VS regényét, a szerző teljesen tisztán és előre látta. Ahogy hősének is van önmagára másféle, nem-romantikus rálátása is, csak tagadja/el-elfelejti, úgy a regénynek is van önreflexiója nagyon sok ponton, a legérdekesebb ilyen a mű közepe táján olvasható. Itt VS különös kompániához csatlakozik, bohémek, nyárspolgárok, színésznőcskék csapatához (köztük van a korábbi, rá majdnem végzetes hatású „szép Mari” is), és kiutaznak Lipótmezőre, a friss állami tébolydába, buggyantakat tanulmányozni. Hátha jobban mennek majd aztán az őrülési jelenetek. És ott a főhős, aki pedig gyakori lelki válságai idején rendkívül zárt, saját világából kitörni, kapcsolatokat teremteni képtelen valaki, hirtelen kinyílik, ciceronévá válik, ápolókkal és ápoltakkal egyaránt élénk eszmecserékbe kezd. Mint aki hirtelen hazajutott.

„Az udvar egyik sarkában torzonborz figura állt, pecsétes festőköpenyben, egy festőállvánnyal szemközt, kezében ecsettel, s összehúzott szemekkel méregette a vásznat.

- Megnézhetem? - kérdém megilletődve a cvikkeres orvostól. Az vállat vont:

- Kérem, tessék csak! A művész úrnak nyilván nem lesz kifogása ellene...

A torzonborz művészhez léptem.

- Megengedi? - motyogtam, de nem látszott tudomásul venni jelenlétemet. Továbbra is összehúzott szemmel vizsgálta a vásznat, és néha hirtelen, gyors mozdulattal, mint ahogy a madár vág oda csőrével az eleibe szórt búzaszemekhez, igazított valamit a művén. Odaálltam mögé, abban a reményben, hogy a vásznon sikerült láttatnia valamit dúlt lelke titkaiból — viharos tengeri tájképre számítottam, éjszakai sírkert, valamely megnevezhetetlen borzalommal áthatott táj vagy titokteljes, szenvedő emberi arc képmására, s szinte fölszisszentem meglepetésemben, amikor ehelyett egy csinos, nyírott kert közepében álló, zöld zsalugáteres kis házat láttam a képen, halvány színekben a ház részletei mérnöki precizitással voltak megrajzolva, még a háztetőn a cserepek is mind külön-külön — s mindez nem modell után, hanem tulajdon fantáziájából vagy talán emlékezetéből.

- Nem ezt várta? - kérdé elképedt arcom láttán nevetve a cvikkeres. - Hanem valami geniálisabbat, nemde?”

Harmadjára: nagyon érdekesnek tartom a regény pszichologizáló elemeit. A benne szereplő, a hőst vizsgáló-elemző orvos céloz arra, hogy el kellene vinni VS-t „egy bécsi orvoshoz”, aki majd analizálná őt, talán hipnózisban. Ez az utalás egyszerre teszi lehetetlenné és teszi szükségszerűvé a Freud felől való olvasást. És valóban, a regény értelmezhető Freud néhány (későbbi!) fogalma felől, a legfontosabb az örömelv és a valóságelv ütközése a hősben. Egészen pontosan úgy tehető fel a kérdés, hogy működik-e egyáltalán a valóságelv VS-ben, vagy hiányzik belőle. A vizsgálóorvos maga is pontosan ez iránt érdeklődik: felelőssé tehető-e a grófné-gróf a cselekedeteiért?

VS időnként olyan éleseszűen, olyan kíméletlenül, szinte cinikusan elemzi múltbeli tetteit, hogy azt kell mondanunk: nagyon is képben van önmagát illetően. Máskor viszont, az önvallomás más óráiban teljesen hiányzik belőle ez a képesség: álmaiban, önfélreértésben él. Mármost: nem mindegy. Ha megvan ez a képessége, akkor nem felmenthető, akkor ő egy romlott (de legalábbis felelőtlen) ember. (Egyes értelmezők, pl. Margócsy István így is látják őt.) Ha hiányzik, akkor persze felmenthető. De akkor meg a beszámíthatóság kérdése merül fel. Egészen pontosan: az őrületé.

Ez a negyedik észrevétel. A regény végén VS ópiummámorba kerül, és a negyedik napon „találkozik” rég meghalt ikertestvérével, aki ápolni kezdi őt. Ez a nagyon izgalmas, mesteri módon megírt és beépített kis részlet a hős jövője felé nyitja a művet: tényleg, mi lesz vele? A legutolsó kis fejezetben aztán VS mint kávéügynök szerepel, aki önértelmezése szerint már visszatért a valóságba, elfogadta annak szűkös kereteit: élni tud tehát. Most éppen ismerősét várja, akivel majd sakkozni fog. Ez a jelenet azonban éppúgy játszódhat a valóságban, a svájci városka főterén, mint egy tébolydában. Az első esetben a valóságelv valamiféle felülkerekedésének, a másikban teljes elhomályosulásának tekinthetjük ugyanazokat a sorokat.

És ebben a kérdésben teljesen mindegy szerintem, hogy mi az életrajzi valóság, mi történt a valóságos VS-sel szabadon bocsátása után. (Tudható ugyanis, mi történt. Még két évtizedig élt.) A regényről beszélünk, ahol ez nem eldönthető. Szerencsére.

A műben olvasható néhány VS-költemény is. A szakértő kritikusok is csak a latolgatásig jutottak: eredeti VS-versek ezek, vagy Rakovszky Zsuzsa írta őket? Biztos vagyok benne, hogy az utóbbiról van szó. Halvány, a prózaszövegnél gyengébb, színtelenebb, romantikus és petőfis klisékből építkező versek, egyszóval jó (a célnak pont megfelelő) utánzatok. Abszolút értékük nem nagy, helyi értékük maximális. Egy ilyennel zárul a kötet: egy már majdnem önmagában is nagyon jó verssel. Ez a költemény is, ha akarom: tökéletes, belenyugvó önelemzés, századvégi klisékben megírt, valóságelvű önértelmezés. De, másfelől: ilyeneket írt Hölderlin, őrülete mélypontján. És József Attila, amikor személyiségként talán már nem is létezett.

BÚCSÚ

A légben már az ősz rideg fuvalma,
vereslik a korán jött alkonyat.
A sétányon az elmúlás hatalma
sárgára festi már a lombokat.

Vadmacska ősz gubbaszt némán a kertben,
a vadszőlőn véres karomnyoma.
Árnyak kísértenek kihűlt szívemben,
mely nem kap lángra többé már soha.

Kísértetként bolygok a fák között,
keresve eltűnt órák lábnyomát.
Meghitt szobákban, függönyök mögött
az élet nélkülem halad tovább.

Szobák mélyén kandallótűz lobog,
visszfénye alvó arcokon remeg.
Éljetek boldogan, ti boldogok!
Idegen voltam mindig köztetek.

Alkonypír ég a messzi hegy felett,
a túlsó parton már sötét az ég.
Ki voltam én? Aki téged szeret.
Tükrök játéka volt minden egyéb.

Egy sárga ablak a hegyoldalon
hívogatón lángol felém a ködben,
mintha minden — boldogság, fájdalom —
előttem lenne még, és nem mögöttem.

Bélai Béla