(A szerzőről) Elég ismert szakember. Világéletében rendszerkritikával foglalkozott. Kezdte a Kádár-korszakban: nem szerették érte. (Tűrték.) Majd jött a rendszerváltás. Arról, hogy előtte, közben, utána mi történt a világban és velünk, van neki egy elég kompakt elmélete. Vizsgálatokkal is súlyosbítva. Nos: ezekért most már semmilyen politikai égtájon nem szeretik. Tavaly elérte a hatvankettőt: azonnal kihúzták alóla a kutatói gyékényt munkahelyén, a Politikatudományi Intézetben: nyugdíjazták, hazaküldték nagymamáskodni. A szokásos.

Több könyve, több nagy vizsgálata van a kapitalista társadalomnak a 70-es évek óta zajló fázisváltásairól. Ezek alapfeltételezése, hogy a nemzetközi tőke akkortól kezdve készült az ún. fogyasztói vagy jóléti társadalom visszabontására. (Ennek szerinte főként közgazdasági okai voltak, nem pusztán a szimpla emberevő hajlandóság.) A keleti szocializmusok felbomlása, az ún. rendszerváltások ebbe illeszkednek; mi is ebbe a folyamatba zúgtunk bele, mint ideális gyakorlóterep és pofozóbábu. Sorsunkon, Szalai szerint, jól lehet előre-észlelni, mi vár előbb-utóbb a nálunk fejlettebbekre is. (Mit jelent az emberarcú kapitalizmus helyett a rideg állattartás.) Gondolatmenetét nem fontos most megítélnünk; a félreértések elkerülésére csak annyit közölnék, hogy nagyon távol áll minden szélsőjobbos elmekonstrukciótól. Nem összetévesztendő. Mindenesetre: elmélet; bonyolult. Épkézláb. Nyomasztó.

(A mostani könyvről) Szalai Erzsébetnek tanítványai, fiatal kutatótársai vannak. És ők nem fértek a fejébe. Mi történik bennük? Hogyan élik meg a saját nemzedékük helyzetét? Miért olyan fásultak? Miért nem lázadnak a helyzetük ellen egyáltalán? Hogyan értelmezik a helyzetüket, hogyan racionalizálják a döntéseiket?

(Egyáltalán: élnek még ezek?)

A 25-35 évesekről kezdett el tehát gondolkodni, és ha egy társadalomtudós gondolkodni kezd, akkor, ha módja nyílik rá, kutatni fog. Szalainak akkor még (2007-ben) nyílt rá módja. Voltak tanítványai; fél év alatt megcsináltak 130 mélyinterjút. Kétórás, irányított beszélgetéseket. (Néhány alapkérdésről beszéltették a kiválasztott fiatalokat.)

Az interjú a szociológiai adatfelvétel egyik elterjedt módszere. Vannak előnyei, vannak hátrányai. Ha a kutató nem nagyon van azzal tisztában, milyen eredményekre is számíthat, akkor inkább előnyei vannak. A sokféle válaszból ki szokott rajzolódni valamennyire, hogy tulajdonképpen mik is itt a kérdések. Szalainak szerencséje volt, elég jól kirajzolódott egy csomó dolog. Arrafelé kellene majd a továbbiakban továbbmenni.

Az elvégzett vizsgálat legnagyobb hiányossága ugyanakkor, hogy az eredmény nem reprezentatív. Mert a kérdezettek mintája sem az. Szalai valamiért nem a fiatalok valóságos részhalmazait képezte le arányosan, hanem őt érdeklő csoportokat keresett fel, és azokat, a társadalomban elfoglalt helyüktől, súlyuktól függetlenül, nagyjából 10-10 fővel képviseltette. Ezek a halmazatok a következők voltak: vállalkozók — topmenedzserek — politikusok — köztisztviselők — munkásság — munkanélküliek — kismamák — akadémiai és egyetemi értelmiség — baloldali és zöld civil aktivisták — radikális jobboldali civil aktivisták. Világos, hogy ez százalékosan nem lehet jellemző mintavétel. Ugyanakkor az eredmények így is hihetőek; és ez sajnos elkeseredésre ad okot.

(Megállapítások, kétféleképp) A könyv áprilisban jelent meg, és ezidáig egyetlen érdemleges híradás található róla a (bármiféle!) sajtóban: Nyusztay Máté készített interjút a szerzővel műve kapcsán Szalai Erzsébet a nem létező generációról: A húszasoknak nincs helyük címmel. Javaslom elolvasni; ez a nol.hu-n elektronikusan is lehetséges.

Ami leginkább feltűnik: az interjúban a szerző jóval kategorikusabban fogalmaz. A könyvben szépen, aprólékosan elemez, latolgat, valószínűsít. Ezek az interjúban nagyrészt állítássá változnak. Lehet igaza: újságolvasók ingerküszöbét mostanában csak nagyon erős állításokkal lehet áttörni. Ezek az erős állítások pedig amúgy sem állhatnak nagyon távol a valóságtól.

Szalai teljes joggal megkérdőjelezi például az X és Y generációkról szóló divatos elmélet valóságtartalmát. Mint ismeretes, ez az elmélet jórészt a „kultúrához” (klaviatúra) való hozzáférés begyakorlottsága alapján tételez fel nemzedékközösségeket. El lehet olvasni a könyvet, de már az interjú is érthetővé teszi, miért tartja Szalai ezeket a fogalmakat üres kategóriáknak. Szerinte a „nagy” generáció óta nincsenek Magyarországon igazi generációk. (Hozzátenném: szerintem már az is inkább egy mondvacsinált generáció volt!) Ennek ugyanis több (minden!) tényezője hiányzik. Vannak hasonló életkorú egyedek, naná; az időben születünk; de társadalmilag egyedül vannak, mindannyian. Nincs kohézió.

Mond persze ennél súlyosabbakat is.

„A kutatás során kiemelten vizsgáltam az identitások, habitusok kialakulásának mechanizmusait, jellegzetességeit és viszonyait. Eme szempontokból a vizsgált fiatal felnőttek három csoportba sorolhatóak. Az első, a minta nagyjából negyedét alkotó csoportra a stabil identitás és az építő, innovatív habitus egymáshoz kapcsolódása jellemző.  A másodikra a bizonytalan identitás, és egy erre épülő merev, konzervatív habitus. A harmadik csoportba azok tartoznak, akik nem tudják meghatározni identitásukat, és ebből is adódóan leépülő-sodródó habituális jegyek jellemzik őket.  A második és a harmadik csoport adja a minta háromnegyedét, ami figyelemre méltó arány. Azt jelenti, hogy a fiatal felnőttek nagyobbik része súlyos identitási problémákkal küzd, és ezzel összefüggésben nem képes kézben tartani az életét.”

Valamint:

„Az is látható ugyanakkor, hogy az első csoportot alkotó kreatívak minden társadalmi csoportban megtalálhatóak, a vállalkozóktól egészen a munkanélküliekig.  Téves tehát az a gyakori vélekedés, hogy a magasabb társadalmi státusúak innovatívabbak és érdekesebb, eredetibb személyiségek volnának. És ennek alapján legalábbis problematikus az az elmélet is, mely a gazdasági és társadalmi progressziót valamiféle „kreatív elit” jelenlétéhez köti, legalábbis hallgatólagosan feltételezve egy különleges, pontosabban kizárólagos pozitív viszonyt az elithez tartozás és a kreativitás között.”

Pozitívum viszont:

„Megosztottsága ellenére az általam vizsgált fiatal felnőttek sorsának és mentalitásának vannak közös vonásai is. Ilyen például az, hogy a legtöbben az őszinteséget tartják a legfontosabb emberi értéknek. Ez valamiféle (…) védekezés az őszintétlen, agyonmanipulált világgal szemben. Másrészt többségük gondolkodását valamiféle mozaikszerű antikapitalizmus jellemzi, mely az esetek nagy részében nem kötődik konkrét eszmerendszerekhez, ideológiákhoz. Riadtan beszélnek az ökológiai válság sokasodó jeleiről és az egyre kizárólagosabban az önzés és a pénz vezérelte  világról. Többségük valahogy szeretne ebből kimaradni. Vizsgált vállalkozóink nagy része például bevallottan nem a profitszerzés, hanem a kegyetlen világtól való egzisztenciális függetlenedés vágyától vezéreltetve hozta létre vállalkozását.”

Ezek az idézetek az interjúból származnak. Szintúgy ott elemzi aztán röviden az adatfelvétel óta eltelt idő nagy változásait is. Az egyik ilyen nagy változás, hogy azóta „nemzedéki pártok” alakultak, sőt kerültek be a Parlamentbe (LMP, Jobbik). Megszívlelendő dolgokat mond róluk, de generációformáló alakzatoknak továbbra sem tekinti őket.

A másik nagy változás természetesen a Fidesz hatalomra jutása, amely teljesen átrajzolta a politikai hatalmi tereket. Erre a problémára itt szintén nincs módom kitérni. Csak egyetlen idézetet emelnék ki, amelyben már nem csak a vizsgált életkorúakra, hanem a náluk fiatalabbak jövőjére is kitekint a szerző:

„De van itt egy másik fontos  kérdés is, mégpedig  az, hogy a társadalom integrációs csatornái egyáltalán megnyílnak-e eme korosztály számára.  A mai 35-55 évesek, a Fidesz-korosztály ugyanis most minden pozíciót lenyúl, a társadalom egészen apró, mikro-szintjeiig is. Hamar kiderülhet, hogy a mai 18-25 évesek számára már nincs hely. Sejtik ezt már többen közülük, nem véletlen, hogy sokan az ország elhagyásán gondolkodnak. De talán még azok vannak többségben, akik csak azért is maradni akarnak. Annak ellenére, hogy a fiatalkorú munkanélküliség jelenleg már 26 százalék felett van.”

Nagyon tanulságosak és izgalmasak a könyvben közölt nagy számú interjúrészletek. A záráshoz közeledve mégsem ezekből idéznék, hanem egy másodéves egyetemista, Hudra Móni szövegéből, amit Szalai egyetértően közöl könyve vége felé.

„A posztadoleszcensesek” (nagyjából: az elhúzódó kamaszkorúak, akik nem tudnak vagy nem akarnak kilépni a felnőtt világba) „számára a tudatosan megtervezett és felépített, felelősségteljesen kialakított és fenntartott életmód, a múltból örökölt hagyományos életkori és nemi szerepekre épülő életút bejárása nem jelenik meg reális lehetőségként, ezért más utakon indulnak el autonómiájuk kiépítéséhez, személyiségük kiformálásához,  gondolatviláguk, szokásrendszerük kialakításához. Mindeközben az ehhez szükséges új szerepkészletek és cselekvésstratégiák, stílusok és ideológiák elemeit hol tudatosan, hol tudattalanul alkalmazva haladnak — vagy keltik magukban a haladás érzetét. Mivel nincsenek lakás-, családfenntartással kapcsolatos anyagi kötelezettségeik, szüleik pénzét vagy alkalmi munkavégzésből kapott jövedelmüket elsősorban fogyasztási cikkekre és szórakozásra költik. Pótcselekvéseket végeznek, amelyekkel lekötik magukat és amelyek elterelik figyelmüket arról, hogy nemzedékük passzivitásra ítéltetett, nincs beleszólásuk az érdemi politikai és gazdasági folyamatokba, súlytalanul lebegnek csupán a társadalmi térben. Ritkán kerül nyílt kimondásra a tény, hogy ezek a fiatalok azért tengődnek a fiatal és a felnőtt kor közötti életszakaszban, mert igazából nincs hova továbblépniük, kikerülve az egyetem falai közül nagy többségük alulfoglalkoztatott vagy munkanélküli lenne. A fennálló társadalmi rendszer termeli ki e vesztes pozícióba szorított réteget, és miközben a biztos jövő ígéretét kínálja számukra a felsőfokú végzettség elérése, tulajdonképpen a tanulóévek »parkolópályaként« funkcionálnak, melyek félreállítják, ideiglenesen lekötik ezeket a tömegeket, elterelve a figyelmet egzisztenciájuk bizonytalanságáról, tisztázatlanságáról, arról, hogy gazdasági helyzetük megoldatlan és kilátástalan.”

*
A rendszerváltás óta mind a szociológiában, mind a publicisztikában, mind a szépirodalomban kedvezőtlen dolgok történtek. Egyfelől megszűntek a szociológiai-rendszerkritikai kutatások, lényegében nincsenek már ilyen felmérések: nincs rá pénz, nincs rá érdek. Az újságírásban meghalt az összes műfajok koronája, a tényfeltáró riport. Az okok hasonlóak. A művelőket húsz év alatt lelövöldözték. A szépirodalomban pedig minden a játék, a játékosság, a semmi sem komoly stílje, vagyis a posztmodern megoldások felé fordult. Ezek nagyon élvezetesek persze. De következményképpen a mi korunknak lassan nem maradt semmiféle önképe, nincs már önismerete. És természetesen ilyesmi a jövő nemzedékekre sem marad: a jelenkori ember nagyjából nyomtalanul tűnik majd el. Senkinek sem lesz módja megtudni arról bármit, kik is éltek ebben az időben itt. Pedig, barátaim, mi élünk itten. Természetesen még mindig vannak mániások, akik hiányolják mindezt, és tenni próbálnak ellene. Spiró György még írja a jelenkor-drámáit. De Petri György, Csalog Zsolt meghalt, Féner Tamás sem csinál több dokumentarista fotót, a Cseh Tamás-féle dal-dokumentumok is az örök vadászmezőkre költöztek már. Szalai Erzsébet eddig tette, amit tehetett. Most már ez se lesz. Igaz, észre se veszik.

Bélai Béla