Zórád Ernő: Távol a Földtől |
| 2011-12-09 13:04:56 |
 |
Vagyunk páran az ötven fölöttiek közül, akikben a gyerekkorukból az Ivanhoe című tévésorozat, valamint a Füles és a Pajtás című lapok heti képregényei derengnek fel először. Felidézik számunkra a már konszolidációt hullámzó Kádár-kort — kék, majd piros nyakkendőstül. Mindkettő erősen rendszeridegen dolog volt pedig: „kapitalista” romantika és „felületes-népbutító” képregény. De valahogy — tán épp továbbkonszolidációs célból — engedték őket mégis be-, illetve visszaszivárogni. Nagy baj tényleg nem lett belőlük. Néhány, lovagi párbajban fakarddal kiszúrt gyerekszem, néhány bugyuta gyerekrajz: mindössze ennyi volt a következmény. Viszont mindannyian máig tudjuk, kicsoda Roger Moore, azt meg főleg, hogy ki volt Sebők Imre, Korcsmáros Pál vagy Zórád Ernő.
|
|
Utóbbiak — túlzás nélkül — nemzedékem hősei (hősteremtői) voltak. Mi — még a leganalfabétábbak is közülünk — viszonylag sokat olvastunk. Jómagam például már kissé túlzásba is esve, fejfájásig, hányingerig, napi 5-6 órát, talán többet is, ha lehetett. Nagyon élveztük a történeteket. Eleven bizonyíték voltunk rá, hogy a történetmondás az emberi lény legkézenfekvőbb öndefiníciója. Líra, filozófia már bonyolítás: mesterkélt, másodlagos. Mi, ha olyanunk támadt, ifjúsági regények részletes cselekményét meséltük egymásnak ott a világtól elzárt faluban. Ezeket a történeteket a többiek is szívesen hallgatták, még akkor is, ha szintén olvasták már az épp fennforgó művet; olyankor gonoszul kiigazításokat tettek. Az volt az okosabb, aki jobban emlékezett. Nem művelt kor volt pedig — eseménytelen. Elképzeltük a kőbaltás ember, Hosszú Toll, Piszkos Fred meg a fej nélküli lovas történetét, végigvettük, kiélveztük, majd átugrottunk a következő sztorira — működött a fantáziánk. De nagyon vágytunk arra, hogy lássuk: hogyan (mennyivel részletgazdagabban, világteljesebben) képzelik ugyanezt el mások. A nagyok. És akkor ezek a fantasztikus emberek — számunkra elképesztő rajzokban — tényleg megmutatták, hogyan képzelték el. Súlyos volt. 16 éves koromig megszállottan grafikus akartam lenni, és csak nehezen értettem meg, hogy mimózaszerű érzékenységem és eleven képzelőtehetségem mellé csak minimális rajzkészséget kaptam a sorstól. Nagy kitolásnak éreztem ezt.
*
Újkeletű tévedés (pedagógiai babona), hogy az erőteljesebb vizuális környezet megöli a fantáziát. Van egy mérték, ami fölött már talán igen, és azt a mi korunk esetleg már elérte. De az alatt a dolog épp hogy fantáziafokozó, fejleszti a képzeletet.
*
Képregényeket bújtam, és képes voltam ezeket tovább képzelni; kitöltöttem a képkockák közötti réseket. Esetről esetre előre vizualizáltam, milyen lesz a következő heti adag. Ami persze másmilyen, és általában sajnos (szerencsére) virtuózabb lett, de akkor a következő részre várva megint tovább próbálkozhattam. Ugyanez még a filmek esetében is működött. Irtózatos mennyiségű filmet láttam akkoriban, tévé, mozi, filmklubok, éjszakai művészfilm-sorozatok, Fantomastól Bergmanig; és azokat is tovább lehetett képzelni, nem igaz, hogy leblokkolták a fantáziát. A megrajzolt vagy leforgatott képek, jelenetek közötti űr burjánozni kezdett, kitöltésre várt; ez végtelen játéknak bizonyult. A kép nem öli meg a képi fantáziát. Alighanem a rossz kép, de főleg a továbbképzelni nem érdemes, rossz minőségű élet öli meg. De az szerintem képszegény világban is megöli.
Ezek hárman nagyon jó rajzokat csináltak. Karikaturisztikusan kitekert, folyton mozgó figuráival Korcsmáros némileg idegen maradt nekem — úgy látszik, őhozzá akkoriban még nem volt elég humorom. Sebők meg túl lágy, túl lírai volt — az ő értéke kamaszkoromban nőtt meg, amikor a rengeteg erotikus, nőcis kártyáját felfedeztem. Legjobban Zórád jött be. Kontrasztos volt, karcos; valahogy férfias. Egyéni ízlés, persze; de másrészt meg jó szimatom volt. Grafikában tényleg ő a legvirtuózabb, és nekem akkor az volt a legfontosabb.
*
Kiss Ferenc szerkesztő jóvoltából, Fekete-fehér képregénymúzeum sorozatcím alatt, annak kilencedik köteteként jelent meg most újra Zórád Ernő négy egykori, rövid képregénye. Mind a négyet a hatvanas években rajzolta. Hangvételükben, rajzstílusukban nagyon eltérőek. Mind a négyhez eltérő rajzolási módot talált ki; ekkora grafikai változatosságra nem is emlékeztem. Az Ultrasymet titka c. tudományos krimiszerűség emlékeztet talán leginkább a tipikus Zórád-művekre: vonalkázott árnyékolás, mozgalmasság, tömegjelenetek: lovak és gépkocsik, eltorzult arcú beduinok és konszolidált európaiak. És a veszedelmes nő. Aki felöltözve is meztelen. Zórád nagyon értette ezt. A második képsor (ami egy Ciolkovszkij-feldolgozás: a címadó Távol a Földtől) szándékoltan sokkal sematikusabb, fekete-fehér jellegű. Logikus, űrben játszódik: rengeteg a fekete és vakít a fehér. Nagyon sok a közeli: részletek; folyton látnunk kell, mivel matatnak épp. A harmadik (Lem: Világvége nyolckor) bugyuta tudósparódia; karikaturisztikus az ábrázolás is. Az ütődött tudós és a vagány nyomozó-újságíró típustörténeteit keresztezi, azok jellegzetes kellékeivel, lombiktól a pipáig. Kimerevített, látványos, nagy gesztusok. Végül az utolsó egy korabeli tévés filmsorozat (Az Orion űrhajó fantasztikus kalandjai) hőseinek történetét folytatta tovább. Ott a feladat az akkor jól ismert színészarcok és a közeg felidézése volt. Minden kocka tablószerű. Rajtuk mindig minél több kedvenc. És ezek a képkockák még mindig visszahozzák a filmet azoknak, akik látták azt.
*
Zórád kezdetben lebecsülte, később mindinkább dicsérte a képregényt. De voltaképpen belesodródott, már nem is fiatalon. Élettörténete kezdetben hat évvel idősebb nemzedéktársa, Rejtő Jenő sorsára emlékeztet leginkább, és később sem sokkal szerencsésebben folytatódik. Mindkettő istenáldotta tehetség, a megfigyelés és az ábrázolás fenoménjai. Egyiknek sem sikerül azonban tisztességesen elindulni. Rejtő sértődötten a ponyvairodalomnál köt ki, Zórád pedig kényszerből giccsfestő lesz. (Harmincas évek.) A háború után pár év átmeneti szárnyalás, aztán újabb zuhanás (Rákosi-kor); majd kínjában illusztrátor lesz, végül képregényrajzoló. Hát persze, hogy nem szereti. Később (70-es évek közepe) azonban felfedezi és — egyesek szerint — magas fokon műveli a majdnem-szerzői képregényt. Ezeket az alkotásait azonban én már nem ismerem, és sajnos nem is adta ki őket mostanában egyetlen kiadó sem. (Talán majd egyszer, ha ismét Zórádra kerül a sor, a Fekete-fehér közzéteszi őket.)
*
Lehetséges, hogy Zórád tényleg eljutott valamiféle magasfokú, szervezett kompozíció-szöveg-kép hármasegységhez. Az íráskészsége és a világlátása (a remekül megírt, érzékletes, jó humorú Egy vándorfestő ifjúságai c. önéletrajzi regénye a bizonyság rá) megvolt ehhez. A jelen kötetben újraközölt képregények azonban erről még nem tanúskodnak. És ez az eljutás nem is valószínű.
Zórád a kilencvenes években tett nyilatkozataiban a képregényt önálló képzőművészeti műfajként jellemezte. (Természetesen csak színvonalas, autonóm alkotók esetén.) Ami helyes. Ugyanakkor azonban népszerűsítő műfajnak is, amely „megkedvelteti az ifjúsággal a történelmet és a földrajzot”. Illusztratív valaminek tehát. A zavar, az ellentmondás nyilvánvaló. A mai, nem-mainstraim-képregénytípusok felől nézve Zórád elképzelése még a végső korszakában is nagyon hagyományos, sőt tulajdonképpen (bocsánat!) primitív. Valójában alighanem fogalma sem volt a képregény valódi lehetőségeiről. A grafikai részt kiemelkedő színvonalon, ezerféleképpen művelte; és érzékelhetően ezt tekintette „a” képregénynek. (Naiv olvasói hasonlóképpen gondolkoztak.) De a Zórád-„képregények” tulajdonképpen nem is képregények, hanem a végtelenségig leegyszerűsített „irodalmi” szövegekhez készített, rendkívüli intenzitású mester-illusztrációk. Ez volt a hatvanas években (de alighanem jóval később is) a magyar képregény elérhető legmagasabb szintje: ez pedig nem is emlékeztet arra, amilyenné a művészképregény par excellence, azaz többek között Alan Moore után vált. De ez nem baj: egy nagy képzőművész tehetség búvóhelye lett így a műfaj. Bugyuta alapszövegekhez készített míves grafikai sorozatokat: mi képregénynek gondoltuk mindezt, és imádtuk. Soha rosszabb tévedést!
És hogy végezetül megint valaki máshoz hasonlítsam őt: „képregényes” munkái kicsit úgy funkcionálnak, mint Zichy Mihály végtelen számú rajzai az orosz cári udvarban. „Mihail, rajzold meg, ahogy ott állunk hatvanan a vadászaton. Látszódjon a lehellet.” Istenem, művészileg baromság, de véghezvihető. „Ernő, rajzold meg, ahogy megindul a lovasroham. Kavarogjon a por.” Ha az egyik kiállítótermek falára való, akkor — minden további nélkül — a másik is. Pusztán a történelmi és műfajtörténeti helyzet különbségéből fakad, hogy Zórád művei (a fennmaradt egyéb hagyatékot, például a Tabán-festményeket leszámítva) sosem kerülhetnek valóságosan oda. A Zórád-kiállítótermek léteznek, de sajátságosak: lapozhatók, képregényfüzet-formájúak. Bár minél nagyobb részüket hozzáférhetővé tennék újra a kiadók. Néha körbesétálnánk közöttük.
Bélai Béla
|
|
|
|
|
|
|
|
300 Ft.
|
|
|
|
300 Ft.
|
|
|
|
400 Ft.
|
|
|
|
300 Ft.
|
|
|
|
|
|
Több eladó könyv