Az analóg gépekkel készült fekete-fehér képek látszólag természetfotók. Szinte kivétel nélkül ember nélküli tájak láthatók rajtuk. Látványok. De sokkal inkább látomások. Fényképek esetén is lehetséges ez: egy igazi fotós képes arra, hogy ne pusztán a fényviszonyokat rögzítse, hanem még valami egészen mást is.
Ezt a képsorozatát Féner már vagy nyolc éve bővítgeti: a 2009-es nagyszabású, Poutpurri című kiállításán a Mai Manóban is állított már ki belőlük. Idén februárban a békásmegyeri evangélikus templomban rendezett minitárlatán szintén. Ott csak 16 alkotás volt; részben már azonosak a mostani anyaggal. Az akkori tárlatot megnyitó művészettörténész, Verebély Kincső néprajzkutató pedig már akkor a most látható művekre nézve is érvényesen fogalmazott:
„Növények, fák, befagyott tó, őszi táj részlete, egy kopott házikó fala az, amit ez a kiállítás bemutat. A képek - amelyeken ember meg sem jelenik - nem történetet beszélnek el, hanem egymástól független önálló egységként értelmezendők: a jeges ágak csipkeszerű rajzolata, a valahonnan talán valahová vezető utak képe egyszerre személytelen, ugyanakkor szemérmesen személyes. A kiállítás valamennyi eleme utal a romlás, a pusztulás, az elmúlás képzetére, hol melankolikus, hol kicsit ironikus, máskor majdnem abszurd hangvételben. Talán nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy a szenvtelennek látszó képfelületek mögött az emberi lét végességének tudomásul vétele érhető tetten. A fényképek egy gondolkodó ember önreflexióit, szavakkal alig kifejezhető érzéseit ábrázolják.”
Az Országos Széchenyi Könyvtárban a főigazgatónő bevezető szavai után Kovalovszky Márta művészettörténész mondta el nagyjából ugyanezt. Mindketten észrevételeket tettek továbbá kép és szöveg egymást erősítő kettősségéről is. A főigazgatónő úgy fogalmazott (és ez egy könyvtáros számára valóban döntő fontosságú szempont lehet): „Az írott szavak és a képek szerves egységbe ölelik egymást… Úgy tűnik, a fotográfia a művelt, sokat olvasott emberek birodalma.” Ebben az esetben ez valóban elmondható. Kovalovszky szerint pedig „a kép és szöveg dialógusa olyan párbeszédet alkot, amely gyengéden és tapintatosan vezeti végig a nézőt a tárlaton.” Valóban így van. Féner mostanában ilyen fotós.
Békásmegyeren februárban volt még egy nyitóbeszéd. A sokak által ismert Donáth László, csillaghegyi evangélikus lelkész értelmezésében ezeken a fotókon a hétköznapi valóságelemeken túl, azok mögött valamiféle transzcendencia is látszik. Szavai rendkívül tartalmasak. „A hó, a faág, a természet valami különös összezárása, tobzódása, vagy éppen ennek a hiánya mutatja, hogy az emberi teremtettség mélyén létezik egy nagy-nagy struktúra. Az ember nem egyszerűen a világba vetett önálló lény, hanem része a természetnek és a társadalomnak is. Féner a teljességet mint az embernek a természettel való egységét láttatja, akkor is, ha az ember hiánya e képeken sok esetben ugyanazt a fojtogató és éppen ezért elviselhetetlen élményt jelenti, mint Bergman hatvanas évekbeli, szintén fekete-fehér filmjeiben. A képekből kiderül, hogy nemcsak az van a világon, amit Bergman vagy Féner lát és láttat, azt is elmondják, hogy a világban jelen van az Isten fojtogató hiánya, a szenvedő és szeretetre váró-vágyó ember belső, nagy késztetése, hogy ebből kiszabaduljon.” Ahogy nagy versében Kosztolányi a hajnali égen megpillantotta, ha nem is a vallások istenét, hanem csak valami „ismeretlen Urat”, úgy látja a mai, távozáshoz közelítő ember Donáth szerint mindenben az Isten elviselhetetlen hiányát. Nem kell ahhoz vallásosnak lennünk, hogy ezt a megfogalmazást fájdalmasan pontosnak érezzük.
A Széchenyi Könyvtár nyomtatott formában is hozzáférhetővé tette a kiállítás anyagát: kényszerű módon nagyon aprók, és sok esetben csonkoltak a képek, de legalább azonosíthatók. Minden képhez a feliratokat is közli a kis füzetecske. Ezek zsoltárrészletek, vers-és prózarészletek, a fotográfus által válogatva: valóban rendkívül találóak. A köztes lét képei és szövegei ezek, már nem itt és még nem ott, ahogy a kiállítás mottója mondja:
„Íme a Köztes Lét Fohásza, a Rémülettől Menekítő
Ó, most, hogy az életút végére értem,
S e világból nincsen társam, ki segíthet,
S a köztes létben egymagam bolyongok,
borítson a győztes Nyugvók s Haragvók irgalma!
Tisztuljon a tudatlanság sűrű köde!”
Nagy magány, nagy halál látható ezeken a képeken, és tényleg valamiféle tisztulás. Riasztó alkotások, de másfelől meg nem azok, egyáltalán. Tiszta beszéd van bennük valamiképp. Optika által világosan? Ócska poén, de mintha valóban valami ilyesféléről lenne szó.
A kiállítás megnyitóján bejelentették, hogy a hetvenhárom éves Féner Tamás fotói jelentős részét az Országos Széchényi Könyvtárnak ajándékozta.
A kiállítás október 22-éig látogatható. Megtekintése díjmentes. Mindössze fel kell ballagni hozzá a Várba.
Bélai Béla
Képek forrása: http://asztali.lutheran.hu/programajanlo/fener-tamas-latiatuc-feleym-zumtuchel/?searchterm=None |
Több eladó könyv