Duna-tanösvény: üres, mint a vízfolyás |
| 2011-07-03 16:39:04 |
 |
Létezik egy fiatal művész(?)csoport, így mutatkoznak be az interneten:
„A Valyo csoport néhány lelkes budapesti fiatalból áll. Imádjuk a Dunát és a várost. Az életünket csak itt tudjuk elképzelni, de szeretnénk jobbá tenni az életterünket. A csapat neve a város és a folyó szavakból alakult ki (VaLyo). A magunk eszközeivel szeretnénk összekapcsolni Budapest belvárosát a legnagyobb természeti kincsével, a Dunával. A folyót és partját a kikapcsolódás és a sport területeként képzeljük el, ezért Duna-parti eseményeket szervezünk. Ilyen volt az Éjszakai Kacsakődobó bajnokság, a Fahalhorgász verseny vagy a Duna-parti óriás sakk. Legújabb projektünk a Duna napon megnyíló Duna Tanösvény, amely a művészet segítségével próbálja a folyópartra csábítani a főváros lakóit.
|
|
A csapat hosszú távon azt szeretné, hogy az emberek újra használni tudják a Dunát. Jó lenne, ha a város egy kapcsolódási pont lenne a vízhez és a természethez, az itt élők magukénak éreznék városukat és folyójukat, és a Duna ismét rákerülne az itt élők mentális térképére. Bár ezt az igényt már sokan megfogalmazták, nem vették figyelembe az autósok szempontjait, vagy olyan költséges terveket eszeltek ki a probléma megoldására, mint például az autóforgalom víz alá terelése. Hisszük, hogy a munkába járók érdekeit szem előtt tartva, egyszerű eszközökkel is létre lehet hozni jobb kapcsolatot a Dunával.
A Dunával kapcsolatos hírekről és a Valyo aktivitásairól a facebook oldalunkon informálódhatsz.”
Van tehát egy újabb projektjük, csütörtökön nyílt meg, ezt így mutatták be — szintén az interneten:
„A Duna Tanösvény egy 13 pontból álló, informatív sétatúra a Margit-híd és a Petőfi-híd között a budapesti Duna-parton. A tanösvény egyes pontjain fiatal kortárs képzőművészek, grafikusok, építészek munkái mesélik el a Duna történetét, jelenét és elképzelt jövőjét. Bepillanthatsz a régmúlt Duna-part szórakozási formáiba, a folyó természeti kincseibe és megismerheted a dunai legendákat is. Egyedül vagy baráti társasággal is nekivághatsz, gyalogolhatsz vagy bringázhatsz, útba ejthetsz akár csak egy-két pontot, vagy végigmehetsz az egész útvonalon. Ha megpihennél, várunk a Belgrád rakparti nemzetközi hajóállomáson! A stégen ledőlhetsz a növényekkel körbevett hatalmas nyugágyon, társasjátékozhatsz, sőt akár még a randidat is odaszervezheted. A lényeg, hogy élvezd Budapest belvárosának legnagyobb természeti kincsét, a Dunát!”
Szombaton délután kíváncsiságomban végigjártam az útvonalat. Megkerestem (volna) minden állomást; én gyalog mentem, nem volt olyan rettenetes. Sajnos gyakorlatilag nem láttam (láthattam) semmi érdemlegest: sok hűhó ez az egész semmiért.
Persze ez így azért messze nem igaz: tényleg láttam rengeteg Dunát, háttérelemként számtalan remekbeszabott női hátsót, mehettem esőben, láttam szivárványt, és volt aztán sok napsütés is. Megérte tulajdonképpen. De hol maradtak a tervezett látnivalók? Azok elbújtak, vagy csekélységnek, esetleg blöffnek bizonyultak. Maguktól (véletlenül rátalálva) a túlnyomó többségük nem érné el az ingerküszöböt sem. Így sem sokkal jobb a helyzet.
Metróállomásnál, a Batthyány téren kezdtem. Ott egymás mellett két kiállítási tárgy is van a Duna-parton. Ez a sűrűség lenne megfelelő. (A csoport tagjai mindent a partra telepítettek tényleg, mégpedig, ha egy mód volt, hajóállomásokhoz: nehéz megközelíteni őket, nem könnyű így végigjárni az útvonalat, de persze nem lehetetlen.)
Nagyjából az Angelika presszó alatt, az egyik hajóállomásnál található a 4. pont: Duna-fürdők és Duna-strandok. (A térképükön rossz a helyesírás, az ilyesmi persze sajnos már nem is feltűnő. Ez is csak azért, mert a fent idézett internetes anyagaik gyönyörű szövegezésűek.) Ez mindössze egy információs tabló, érdekes, tényleg olyan tanösvényes; és bár a múlt egy időszakára vonatkozik, azért tényleg ott a Duna, amire ugyanakkor. Lássuk a következőt.
A következő közel van, mégpedig pontosan a Batthyány téren, és ez tényleg valamiféle művészeti objektum. Kifestettek egy egész hajóállomást (Gabay Gergő festőművész tette ezt), több kép is van, élénkek a színek, bohócarcok (miért vajon?), Lánchíd, róla ember ugrik fejest, hárman nézik, színes halak, szóval van itt minden, amire érdemes pillantást vetni. (Tulajdonképpen minden hajóállomásra elkelne ilyesmi, sokkal nagyobb kedve lenne az embernek lemenni a partra, ami így hét végén nem is tűnt életveszélyes vállalkozásnak.) Magyarázó tábla is van természetesen, nem ront sokat, ún. vízi mutatványosokról szól, akik 1834-ben és 43-ban sajátos gumitalpakon próbáltak a vízen lépkedni, egyik partról átjutni a másikra. Ez nem volt teljesen sikeres mutatvány. Kár, ha még tovább kitart a dolog, az 1844-ben Pestre kerülő, és minden izgágaságra fogékony Petőfi biztosan írt volna róluk is egy lelkes verset, mint később a vasútról. Sőt, talán még Jézusnak is megbocsátott volna.
Ezután gyaloglás a közben megérkezett vékony szálú, szapora esőben. Nem menekülök be a Bambiba, megállom; és jól teszem. A hídhoz érve szivárvány. Haladok tovább. Az 1. számú objektum a Margitszigeten van, a sziget elején, az is hajóállomáson; nem túl nehéz megtalálni. Nem nagy méretű színes montázs, elég jópofa, szinte lángol a kép, a Duna fölé magasodik rajta a Szabadság híd, mint egy Godzilla az óriásplakátokon, mindjárt elnyeli az egészet, kicsit apokaliptikus, jó nézni. (Az alkotó megérdemli, hogy ideírjam a nevét: Szabó-Lencz Péter.) Ha 100 méter után elérhetném a következő állomást, talán lenne is ennek az egésznek értelme. (Ezt persze csak utólag mondom, akkor még jól elvoltam.)
De a szigeten már nincs semmi más, és át kell menni a pesti oldalra. Ott már eleve próbálok a rakparton haladni, ami nem mindig megoldható. A 2. pont a térképen a S(óhaj) Zóna, és kissé hülyének érzem magam, mert nem találom egyáltalán. Pedig minden hajóállomást, sőt lassan minden kődarabot megnézek (trükkös gyerekek ezek, már dereng! avantgárdok!), de így se jön össze. Közben végighaladok egy marha nagy kulissza mellett, ráadásul a part ezen a szakaszon kábelcsere okán végig van túrva, csak vékony ösvény marad, lent meg a Duna: se korlát, se lépcső, csak a meredély; a kulissza pedig maga a Parlament, azt sajnos nem a kiállítók installálták ide, mert akkor lenne remény, hanem másféle, elég megalomán kiállítók, már száz éve! Lassan megértem, hogy ez a rész maga volt a S(óhaj) Zóna, és tényleg sóhajtoztam is (politikailag is, kiállításilag is, belezuhanási félelemből kifolyólag is), óhajtottam is mindenféléket mindenkiknek, a cél elérve tehát.
Már közel a Lánchíd, egy tönkrement padra rögzített faácsolathoz érek, több emeletes lépcsőszerűség, rá lehet ülni, és nézni róla a Dunát. Végrehajtom. Egy ponton USB-kivezetés lóg ki a durva deszkából, ez valami művészi üzenet lehet, vagy lehet, hogy technikai lehetőség. De nincs nálam semmi eszköz, amit bedughatnék, hogy próbát tegyek. Így élnem illik a gyanúperrel, hogy nagy dologról maradok le megint; és ez is hatás, ha úgy tetszik. (Egyébként az objektum neve a térképen: Széchenyi Öt Dunája, ez is elég rejtélyes, eleve olyan, mint egy ánglus című zeneszám, nem is találok magyarázatot, illetve a végén azt tartom legvalószínűbbnek, hogy a Széchenyi rakpart ötös szám alatt lehetünk, és erre játszott rá a név, vagyis ez egy szóvicc. Halvány mosoly.)
Már csaknem a Lánchídnál újabb faácsolat; nincs kétség (jelzés van ugyanis rajta), hogy a sorozatba tartozik: Sportpályák címmel egyetlen árva hinta, autógumi ülőkével. Biztosan irónia. Esetleg vágy. Jövőterv. Hurrá. Egy kislány hintázik éppen, a nagyszülők abbahagyják a lökdösését, hogy lefényképezhessem a műtárgyat. Látják, nyilván, hogy egy műélvezővel van dolguk. Vagyis egy Dunapart-járó kalandorral, akit úgysem állíthat meg senki és semmi.
Innentől kezdve egészen a Stégig ismeretterjesztő tablók vannak, természetesen jó ritkásan elhelyezve. Élet a Dunában: ezen néhány halfajta leírása található. És odafestve ők maguk. Aztán újabb tabló, a vízellátásról. Informatív ez is, ha úgy vesszük… De nagyjából ezen a partszakaszon, csak éppen fölöttünk, a Petőfi térnél állt egy hónapig Kolundzsija Gábor Duna-kiállítása. Na, ha információról beszélünk, akkor azért ott volt is belőle valamennyi.
A Szabadság hídon túl végre ott a Stég. Jól eldugva, és le kell hozzá menni, ami véletlenszerűen történik. De tényleg ott van, kifestve, és nagy betűkkel ráírva: STÉG, el ne tévedjünk. Rajta frissen ültetett fák fabödönökben, meg egész gazdag tilalmi lista (mit ne csináljunk itt), valamint ajánlás, hogy mit igen; például: malmozz. Mintha a legfrissebb kormányrendeleteket olvasnám. Süt a nap, kedvem lenne leülni, megpihenni, egy helyes lány van még itt rajtam kívül, olvas, jegyzetel, sütteti magát a nappal és csodáltatja magát általam, a szervezők közé tartozhat.
Láttam filmen ezeket a szervezőket (a neten ezt az egy felvételt mutogatják), harci kiáltásokkal megszállja néhány lelkes fiatal a stéget, fest, rajzol, nyakig festékes némelyik, fákat ültetnek, jól elvannak. Tényleg lelkesek, tényleg jó fejek. Persze tudják is magukról. Vajon gyerekesen erre, a saját jó érzésükre építettek? Még abban a hiszemben vannak, hogy a néző képes átvenni ezt a lendületet és örömet, látva az ő kihűlt kezüknyomát? Szemrevételezve néhány haloványan sikerült eztmegazt? Sajnos a hatásmechanizmusok ennél cseppet bonyolultabbak, a stégben sem a stég elkészülésének folyamata lehet inspiráló, hanem a stég maga kellene, hogy az legyen, de az azért még ebben a feldíszített állapotában is elmondható, hogy tulajdonképpen nincs rajta semmi érdemleges. Persze ha tartózkodna ott vagy ötven ember, és élveznék az életet, az más lenne, akkor ők lennének a látvány, na de hol vannak? Hol vannak az elérni vágyott Duna-rajongók? Félő, nem is értesültek arról, hogy ők most afféle célközönség lehetnének. Vannak ugyan jelek, nyomok az interneten erről a „tanösvényről”, de hát annyi minden van az interneten! Tartok tőle, hogy az interneterdőben ugyanúgy nem látni az internetfát, mint ahogy az net nélkül korábban történt. Sőt; mert sokkal nagyobb most az erdő.
De most már szinte látni a nagy menetelés végét. Tabló a piacokról; ez a Vásárcsarnok magasságában található. Mérsékelt kedvvel olvasom végig. Tantábla. Aztán elhaladok a soha el nem készülő CET mellett, bevágok a parkba, ott tényleg található egy újabb tábla, ezúttal a hódokról. Hogy voltak, nagy számban, aztán levadászták őket, de most újra kezdenek lenni. Örvendetes. Ha legközelebb látok egyet, mint feltámadottat fogom köszönteni. (Sajnos ilyen méltatlan ingerületek jönnek már így a vége felé. De hát elég csalódott vagyok.)
A Petőfi hídon túl aztán, Haláltánc a Dunán címmel végre megint olyasmi látható, aminek van értelme. (A két végponton: a szigeten és itt láttam igazán érdemleges műalkotást.) Az itteni egy egyoldalas szerzői képregény az öngyilkosokról: szellemes, morbid, emberközeli, dinamikus; grafikailag is kiemelkedő. (Oravecz Gergely készítette.) A háttéranyag is kiváló, az Hudra Mónit dícséri. Ez van egyébként a legjobb helyen: a többi tablóhoz inkább csak véletlenszerűen lehet odatévedni. Ugyan ide is, de ez mégiscsak egy közlekedési csomópont. És a HÉVre váró utasok olykor csak letévednek ide a partra. Százalékosan tehát ennek a műtárgynak van nagyobb esélye, hogy alaposabban megnézzék. (Látok is, szórványosan ugyan, de többeket. És ezt alaposan megnézik, mert részletgazdag, nem elég rápillantani.)
Még át kell mennem a hídon, a budai oldalra. Természetesen most se szállok villamosra, ezt a kört végig gyalog akarom megtenni. A híd közepétől azt látom, hogy a rakparton is, a felső rakparton is áll a forgalom, rendőrautók, mentőautó, darus tűzoltókocsi. Riasztó: valaki, egy szakállas, szemüveges fiatalember felmászott valahogy a Petőfi híd alsó pillérére, ott van 8-10 méter magasságban egy járósáv, onnan próbálják őt épp leimádkozni. Ez a fiatalember talán szintén a HÉV-állomástól jött át, és ennyire hatott rá az öngyilkos-képregény? Ez jut eszembe, hogy röhöghessek végre a mai napon valamin. Mert a helyzet nem veszélyes szerencsére, a fiút a szemem láttára segítik be a kosárba, és ereszkednek vele a földre. Ott aztán a mentőhöz kísérik, gondolom, irány a pszichiátria.
Ezzel fejeződött be a napom. Az utolsó állomást (A Duna számokban) nem sikerült megtalálnom. Pedig megtettem mindent. Járkáltam ott föl-alá. Talán ha lenne okostelefonom, ahogy a szervezők ajánlották. Akkor esetleg kiderülne, hogy ezen a ponton zeneszámokat hallgathatnék, amelyek a Dunáról szólnak, hát nyilván. Lehet, hogy így van? Próbáljátok ki, engem már nem nagyon foglalkoztat.
Összefoglalom. Mentem három és fél órát, az nagyon jó volt. Láttam a Dunát, alaposabban, részletesebben, mint máskor, az is. Láttam mindenféléket a városban, gondoltam is mindenféléket. És elég intenzív lelkiéletem volt ebben az időszakban, egész rapszódiára való. Ezek mind pozitívumok.
Végül: láttam valamit, ami bizonyos százalékban művészi alkotásnak tekinthető. Láttam néhány abszurd konstellációt. Egy pihenőhelyet. Néhány ismeretterjesztő táblát, kicsemegézve végtelen érdekesség közül. Mert a Dunáról végtelen szempontból lehetne információkat gyűjteni. (Halak, persze; de miért éppen hódok? Rettenetesen esetleges az egész.) Szóval összességében egy alig-létező, hibrid valamit.
És hát nincs is élő ember, aki ezt az egészet módszeresen végigjárná. Esetleg még néhány bolond. Talán biciklisek, mondhatná valaki; de azok se, jópár helyet nehezebb biciklivel megközelíteni, mint gyalog. (Tekerjenek csak végig a Parlamentnél!)
Van egy csoport, Duna-szerelmesek; jó együtt lenniük, időnként csinálni valamit, ami erősíti a kohéziójukat. Nyilván hasznosnak is szeretnék érezni magukat. Aztán meg szeretnék megcsillogtatni a (nyomokban tényleg létező) kreativitásukat. Másfelől meg nyilván jó dolog blöffölni, átverni, polgárt pukkasztani is. Lett valahonnan némi pénzük: csináltak belőle valamit, szórványos dolgokat. Nem ártalmas, sőt. Csak sajnos hatástalan. Talán ha nem lettek volna ilyen megalománok ők is, ha nem az egész Duna vonalát akarták volna beteríteni, hanem megelégedtek volna valahol 100 négyzetméterrel, talán még el is értek volna valamit. A fahalhorgászó verseny, na annak lehetett értelme. Nyilván odacsődítettek 50-100 embert; amennyit bírtak. Ennek a „monstre” vállalkozásuknak nem lesz ennyi élvezője. Sajnos. Így kevés értelme van Dunát imádni.
Bélai Béla
|
|
|
|
|
|
|
|
300 Ft.
|
|
|
|
300 Ft.
|
|
|
|
400 Ft.
|
|
|
|
300 Ft.
|
|
|
|
|
|
Több eladó könyv