Elmélyülni és kellően műélvezni persze csak akkor tudunk, ha van némi rálátásunk az avantgárd művészetekre, vagy legalábbis hipperreális/hiperrealista korunkban még mutatunk némi hajlandóságot megértésükre. Moholy-Nagy szentül hitte, hogy az avantgárd mindenki számára élményt jelenthet, ha odafigyel rá, úgyhogy talán nem elvetélt öltet félretenni az “Ilyet én is tudok”, “Ennek semmi értelme” és hasonló kijelentéseket.



Ha végigmegyünk a tárlaton, annyi még a magyarázó szövegek nélkül is rögtön egyértelművé válik számunkra, hogy Moholy-Nagy igazán sokoldalú művész volt. “Radikális, kísérletező művészetében nem állított fel esztétikai hierarchiát a különféle alkotások között. Semmilyen művészi gyakorlatot nem utasított el. Otthonosan mozgott a festészet, a fényképészet és a film területén, egyszerre tartotta magát festőnek és fényképésznek”, írja Oliva María Rubio a kiállítás információs füzetében. Valóban leginkább e három területről válogatták össze a kiállítás anyagát, de a vitrinekben akadnak még színházi jelmez- és díszlettervek, sőt elméleti munkásságának szeleteit tartalmazó újságcikkek is. Ezek némelyikéből kiderül, hogy mi érdekelte Moholy-Nagyot a legjobban a különböző művészeti ágazatokban: a lehetőségek sora arra nézve, hogy autonóm kifejezési módokká válva felszabaduljanak a valóság reprodukálásának, szolgai másolásának igénye alól. Azt állította - és ezzel nem volt egyedül: akkoriban szinte varázsütésre mindenki hasonlóan kezdett el érvelni -, hogy a fénykép megjelenésével a festészetnek többé nem kell leképeznie azt, amit látunk, bátran elindulhat felfedezni a formák, a színek, az önmagukért létező kompozíciók, tehát az absztrakció világát.



Konstruktivistaként azonban a fotográfiában sem a reprezentatív jellegű ábrázolást tartotta elsődlegesnek, hanem az ábrázolt dolgok szerkezetét, a terek és síkok viszonyát. És a fényképei tényleg rendkívüliek, talán még a festményeinél is érdekesebbek, mai szemmel sem unalmasak, hanem abszolút csodálni valók. Szeretett nem-hétköznapi nézőpontokból fotózni, például felülről és békaperspektívából, hogy olyan térszerkezeteket láttasson, amelyek a minket körülölelő világ absztrakt oldalát emelik ki.

De a tárlat címe The Art of Light, azaz A fény művészete, és ez még többet elárul Moholy-Nagy művészetkoncepciójáról. “Számára bármilyen művészet annyiban hordozott jelentést, amennyiben visszaverte a fényt”, írja Rubio. Moholy-Nagy legközelebb talán méltán híres fotogramjaival került a “fénnyel írás” tiszta formájához, na meg a fénnyel való alkotás kutatására kifejlesztett Fény-tér modulátorával, amelynek működését filmen is rögzítette - ezt is megtekinthetjük a Ludwigban. A fény-árnyék viszonyok intenzíven foglalkoztatták őt, akárcsak kvázi-kortársát, a szintén magyar származású neves fotográfust, Lucien Hervé-t (kiállítása idén április 30-ig volt látható a Szépművészeti Múzeumban), bár utóbbi sokkal kontrasztosabbra redukálta képeit, és kevésbé volt jellemző rá az absztrakció.



Na igen, a fotó és a film az a két médium, ami már pusztán működését tekintve a fény rögzítésére épül; nem meglepő hát, hogy Moholy-Nagy olyan nagy odaadással fordult e művészetek felé. Ugyanakkor azt érezni, hogy filmjei kevésbé izgalmasak, mint formabontó fotográfiái, illetve elmaradnak elméleti síkon megfogalmazott programjához képest. Rubio: “Moholy-Nagy erőfeszítést tett arra, hogy felszabadítsa a filmet a valóság reprodukálásának funkciója alól és megalkossa a fénnyel dolgozó, produktív filmművészetet. Meg volt győződve róla, hogy a fények és árnyékok szisztematikus alkalmazása a film új dimenziójának - a fénynek - a felfedezéséhez vezet, illetve hogy a fényjelenségekkel történő tudatos alkotás a film mint alapanyag teljesebb kihasználását eredményezi”. Filmjei ennek ellenére felemásak. Elsősorban dokumentatívak (tagadják a narratívát), és - furcsa mód - az embert helyezik előtérbe a formákhoz képest (pl. a Nagyvárosi cigányok című dokumentumfilmje) - ilyen szempontból nem annyira kísérleti jellegűek tehát. Az innováció akkor sejlik fel, amikor folyamatosan mozgó kamerával dolgozik, és erősen montázsol, melyek hatására filmjei a világról szerzett futó benyomások összességévé válnak (pl. Berlini csendélet).

A Ne zavarjanak! című zenés (és már színes) rövidfilm azonban székhez szögezi a nézőt. Ezt ugyan nem egyedül, hanem az általa vezetett Institute of Design hallgatóival közösen készítette, de ha formabontásról és formai játékosságról van szó, filmjei közül ez tekinthető a legelőremutatóbbnak. Az ember nézi, és nem tudja eldönteni, hogy mit is néz. Dadaista filmet? Szürrealista filmet? De minthogyha története is lenne. Akkor talán ez volna a konstruktivista film, ami ötvözi az avantgárd művészetek minden megoldását? Akárhogy is: kísérleti film a negyvenes évek elejéről, ami előre vetíti a hatvanas évek pop-artját. Nagyon találó, nagyon hangulatos.



Életmű-kiállítás ez, következésképp nagy a szórás. Nem különösebben eredeti portréfotói furcsa hatást keltenek például zseniális fotogramjai szomszédságában. Moholy-Nagy művészi fejlődését minden esetre nyomon követhetjük, és ez nem utolsó dolog. Úgyhogy ezen a ponton be is fejezem írásomat, hogy az érdeklődő olvasó maga induljon felfedezőútra a Ludwig Múzeum falai közé. Biztosíthatom, hogy rengeteg mindent fog még ott találni, amiről egy szót sem ejtettem.

A kiállítás június 9-én nyílt, és szeptember 25-ig várja a látogatókat.

grg