Az akkori nézők persze (tudunk párhuzamosságokat az Így írtok ti-ből) inkább csak röhögtek meg szörnyűlködtek. Karikatúrák is gyártódtak a művekről és az alkotókról. A kor másféleség-tudata nagyon gyenge volt még. Azt, hogy itt valamiféle lázadás, konszenzusfelmondás történik, természetesen a többség érzékelte. (És a többség többsége kifogásolta.) Azt, hogy elsősorban keresés folyik (sokáig szinte e szó, keresők volt a későbbi Nyolcak-csoport elnevezése), már kevesebben. Azt, hogy — legalábbis a művészetben — most ezekkel a művekkel léptünk be épp Európába, a legmaibb törekvések idejébe/erőterébe, már alig néhányan. És ez később sem igazán tudatosodhatott: 1914-re a csoport már magától kettévált-feloszlott, a háború, a forradalmak és az utána jövő emigrációs időszak (pár szűk művészkör kapcsolódásait leszámítva) befejezte az emléknyomok felszámolását is. (A Nyolcaknak legközelebb a 60-as években volt gyűjteményes utókiállítása Magyarországon.) Ami szerencsére nem jelenti maguknak a műveknek a pusztulását: azok javarészt megmaradtak, bár még ma is vannak „körözött képek”.



A Nyolcak nem is egyértelműen nyolcan voltak, hol többen, hol kevesebben (akadtak vendégek is); akiket ideszámítanak, azok a következők:

Berény Róbert (1887-1953)
Czigány Dezső (1883-1937)
Czóbel Béla 1883-1976)
Kernstok Károly (1873-1940)
Márffy Ödön (1878-1959)
Orbán Dezső (1884-1986)
Pór Bertalan (1880-1964)
Tihanyi Lajos (1885-1938)

Legtöbbjük a század első évtizedében hosszabb-rövidebb ideig Párizsban tanult festészetet (zömmel ugyanabban a festőiskolában, sőt többen ugyanannál a mesternél); páran már ott szövetkeztek, mások a visszatérés után Magyarországon ismerkedtek össze. A párizsi idő többségüknek hazakészülés volt; arra vágytak, hogy majd jól visszajönnek és művészi forradalom formájában hazahozzák magukkal Európát. (A Vadakat, Matisse-t, Cezanne-t. Ők tényleg percrekészek voltak. Ilyen szinkronitás Janus Pannonius óta nem volt még a magyar művelődésben. Később se nagyon.) Többen (köztük Kernstok, a későbbi csoport középponti embere) már Párizsban összebarátkoztak a szintén kint tartózkodó Ady Endrével, aki maga is ugyanerre készült, és akinek elszántsága feltétlen hatást gyakorolt környezetére; és aki a maga nagy robbantását 1906-ban Új versek című kötetével végre is hajtotta. A leendő Nyolcak már csak őutána jöhettek (egyazon évben startoltak aztán a Nyugattal); és ők mint csoport lehettek csak valamennyire is átütők. De három kiállításuk 1908-ban, 11-ben és 12-ben valamire azért elég volt. A közvéleményben figyelemfelkeltésre, a művészetben sokkal-sokkal többre.



*
Valaki, mégpedig a Magyar Tudományos Akadémia  jelenlegi elnöke a mostani tárlat megnyitásakor a következőket állította:

„Találkozunk egy korral, amelyről Benda azt írja, hogy a tiszta művészetet elhagyják az eszmék követése érdekében. Amelyben minden művész egyúttal társadalompolitikus is. Egy korral, amely az esztétizmus helyett az aktivizmust élteti, egy korral, amelyben mozogni kezd az élmény, amelyet az izgatott újrakezdési láz fűt. A hangok nyersebbek, a vonalak erőteljesebbek, nincs már dísz és alap, nincs forma és tartalom.

Egy korral találkozunk a Nyolcak műveiben, a tájképek, aktok, portrék, csendéletek fésületlen erőteljességében, amely meglepően hasonlít a miénkre. A válságkorok elszabaduló nagy energiáit érzékeljük. Valami szúró szépséget, értelmiségi dacosságot, a tetszésről lemondó, erős intellektualitást. A lényeg keresését érezzük. Újra a keresést! Hogy a mű ne kifejezzen, hanem egy legyen az alkotói öntudattal. Hogy a természetet ne ábrázolja, hanem újrateremtse a művészet. Nagy gesztusok, gondolkodó színek, dinamikus vonalak látszódjanak. A változáskorok határozott üzenetei. Bizonyosság abban, ami eljövendő, és elszakadás attól, ami kifáradt.”

Amit az elnök itt kijelentett, az teljességgel igaz a Nyolcakra, de egyáltalán nem illik a jelenünkre; a párhuzam ezért (nem is biztos, hogy jóhiszemű, viszont totális) tévedés. A mi korunkra ez a kereső nyitottság, intellektualizáltság, erő, névennevezés egyáltalán nem jellemző, leütött kóválygások és lázas pótcselekvések vannak leginkább, a legteljesebb szellemi nyomorból, valamint önhittségből és elvakultságból fakadóan, egyszerre a fülkék és a próbafülkék mélyéről; mi itt a Nyolcakban szellemi rokonainkat fel nem ismerhetjük, ők voltak valakik, mi legföljebb bámulhatjuk őket. Amit meg is kell tennünk, mert sok-sok valódi inspirációra lenne szükségünk tényleg, hogy valami lényegi végre történhessen.



Ady írta még 1908-ban, néhány leendő Nyolcak-tagról egy Nagyváradon megjelent cikkében:

„Ajánlom õket azzal az egyetlen joggal és címmel, mert rokonaim vannak közöttük. Olvasom a névsorukat s egy-egy név csaknem teljes kadenciát ad piktor-sorsban az én poéta-sorsomra. Olyikkal együtt ültem a St.-Michel és St.-Germain szögletén szép, szomorú délutánokon. Van olyan, aki forró terveivel a nagy bulvár lármájában, ahogy kóborogva elvesztünk, traktált engem. Egynek-kettõnek, akiknek a személyét nem ismerem, valamelyik párizsi tárlatról üzen vissza a neve. Gyönyörű névsor…”

Versben (nevezetes verses regényében, a Margita élni akar címűben) így emlékezett vissza közös idejükre (a szövegben Ottokár néven emlegetett festő valószínűleg éppen Kernstok):

„Otthon a csöndes, piszkos erjedés
Utálatos halál-ideje tartott,
Mikor Párisban kék, magyar acél
Masszájából formálódtak a kardok.
Kardok, később majd hazaérkezők
Lelkünkért s pro pátria, libertáte.
Együtt forrtunk ott, ki must, ki félig bor:
György úr, jogász, én s Ottokár, a piktor.

Páris akkor még nem volt csámborult,
Hunn gyülevész-had sűrü menedéke
S otthon se tudta több, mint száz magyar,
Hogy tőlük fél a petyhüdt, úri béke.
Kis, űzött, éhes, vad csapat valánk,
Kiket a Sors méltán messze-zuhantott,
De már honnról piroslottak a rózsák
S egy-kettőnkre az örökkévalóság.

…

De hallottunk már merészségeket
S pesti Eszterek kezdtek öltözködni,
Zsidók közül támadott férfi, nő,
Ki bátrabb, szebb s több volt, mint mind a többi.
És lent, a Pest-szabásu végeken
Rejlő jelre vártak nyugtalan ifjak
S Bródy Sándornak jó hívei nőttek
S nem azért, mert szép s kellő volt a nőknek.

Szélvész-várásban telt hát az idő,
Szélvészt, asszonyt s újat várt a triászunk,
Közös nőnk volt egy fehér, távoli
S ültük vele ledéren lelki nászunk.
Zsidó leány - mondtuk -, szimbóluma
Ránk-siető, új, szép, magyar időknek.
Addig is, bár nem voltunk nagy-serények,
Éltünk álmaink sok-sok istenének.

Sok politika és sok szerelem
S kavarogjon a holt, magyar, pimasz tó,
Sok buja vers, utazás, papfalás
Volt tervem és sok, hangos, nép-riasztó
Zenebona, rivalgó ujitás:
Egy poéta-Széchenyi vágytam lenni
S mellékesen, hogy lábunk frissen szedjük,
Vészi József és Bartha Miklós együtt.

Az Ottokár bolond, nagy vásznain
Forró testű nők tobzódtak, lihegtek
S György is, bár módján, szerény-csöndesen
Zsákmányára készült asszony-szíveknek.
Páris, dicsőség, harc és szerelem
Lázát hordta mindhármunk ifjusága.
Ifjú fejünk Égnek s csodáknak szegzett,
De Ottokár volt a leghívőbb, legszebb.”



A csoport festői működése kapcsán az első nagy elvi kijelentéseket a fiatal, de akkor már a német filozófiai életben sem teljesen ismeretlen Lukács György tette. Kevesen tudják, hogy nevezetes írása, Az utak elváltak épp a (magukat még mindig nem így nevező) Nyolcak első, Új Képek című kiállítására reagál. Nem a műveket elemzi, Kernstok nevén kívül nem is említ festőket, műveket még kevésbé. Tendenciákat elemez. Cikkében tökéletesen tudatosítja,  hogy az új festők tevékenysége hadüzenet a korábbi művészeti tendenciáknak, de legfőképpen az eddig oly kényelmes, mindenmindegy-impresszionizmusnak, amelynek fő magyarországi szószólóját nem is képzőművészben, hanem íróban, magában a Nyugat főszerkesztőjében, Ignotusban látta és nemszerette:

„Kernstock Károly megmondotta, hogy itt miről van szó. Arról, hogy azok a képek, amiket ő és barátai festenek (és azok a költői alkotások, amiket egy pár költő és filozofémák, amiket egy pár gondolkodó létrehoz) a dolgok lényegét akarják kifejezni.

Dolgok lényege! Ezekkel a polémiát kerülően egyszerű szavakkal meg van jelölve a nagy vita anyaga, meg van jelölve a pont, ahol az utak elválnak. Mert az az egész világfelfogás, amelyben mi felnőttünk, az a művészet, amelytől mi első nagy benyomásainkat kaptuk, nem ismert dolgokat és tagadta, hogy lehet valaminek lényege. Lemosolyogta és elavultnak, középkorinak, ok nélkül fontoskodónak nevezte azt, aki ilyenekről mert gondolkodni, vagy beszélni. Az az idő, amelyben mi felnőttünk - és az egész XIX-ik század - nem hitte semminek állandóságát. Száz évvel ezelőtt megírták már, hogy a tájék csak hangulat, de hangulattá vált ebben a világban minden. Nem volt benne semmi szilárd és semmi állandó; nem volt benne semmi, amit csak elképzelni is lehetett, vagy szabadott volna felszabadítottan a szabadságot hozni jött pillanat rabszolgaságából. Minden hangulattá vált; minden csak egy pillanatig létezett: addig a pillanatig, amíg én - bizonyos élményektől bizonyos irányban diszponáltan - bizonyos megvilágításban néztem. És a következő pillanat megváltoztatott mindent. És nem volt semmi, ami rendet teremthetett volna a pillanatok tagolatlanul hömpölygő áradatában. Nem volt semmi, ami közös lett volna a dolgokban és ezáltal túlemelkedő a pillanaton; nem volt semmi, ami állandó lett volna egy dologban és ezáltal kiemelkedő a pillanatból. Mert nem voltak dolgok, csak hangulatok szünetlen egymásutánja és hangulatok közt nincs és nem lehet értékkülönbség soha.”



Cikke zárlatában már szinte brutálisan fogalmaz:

„Elváltak az utak. Hiába "érti meg" okos impresszionisták finom meggyőződésnélkülisége ennek a művészetnek sok művészi pillanatát. Ez a megértés is csak ötlet, csak szenzációkat merítés akármiből és nem következik belőle semmi átalakulás. Látják a fejükre lesújtani készülő dorongot és finom érzékekkel élvezik a lesújtó kéz hatalmas gesztusát. De ez a megértő okosság nem használ semmit, mert ez a gesztus most több a gesztusnál, mert ez a dorong - csakugyan le fog sújtani fejükre. Mert a csendet hozó művészet nekik hadüzenetet jelent és élethalálharcot. A rendnek ez a művészete el kell hogy pusztítson minden szenzáció- és hangulatanarchiát. Hadüzenet ennek a művészetnek puszta megjelenése és létezése. Hadüzenet minden impresszionizmusnak, minden szenzációnak és hangulatnak, minden rendetlenségnek és értékek tagadásának, minden világnézetnek és művészeiének, amely első szavának és utolsónak az "én" szót írja le.”

*
A Nyolcak emlékkiállítását látni kell, nemcsak mert kivétel nélkül, önmagukban is nagyon jelentős festők műveiről van szó, hanem hogy megtapasztalhassuk, milyen az a kor, amely műalkotásokba képes fogalmazni cselekvő-törekvő-változtatni akaró önmagát. Sok ilyet kellene most látni (a múltból, külföldről, ha már máshonnan nem lehet), mert a mi korunk nem ilyen, mert mi nem vagyunk ilyenek egyáltalán. Mi a magyar most, ez a (Berzsenyitől már nem először kölcsönvett) címe egy frissen kiadott komor tanulmánykötetnek. Nem tudom, mi a magyar most, a könyvet sem olvastam még, de egy valamit biztosra veszek: nem olyan, mint a Nyolcak voltak. Legfeljebb akadémiai elnöki (stb.) álmokban.

Bélai Béla

Képek forrása: http://www.hung-art.hu/index-hu.html