A kiállítás (amely egyben nagyszabásúnak tervezett, mintegy száz nyomulásból álló két és fél hónapos rendezvénysorozat is) a Bizottság együttes három meghatározó tagjának zenei, képzőművészeti és filmes munkásságára épül. Lehetett volna ez a három négy is, többen erre számítottunk, — Bernáth(y) Sándor munkásságának szintén helye lett volna. Ő azonban még félidőben kivált az együttesből; ezzel, gondolom, a kiállításszervezők szemében elvesztette azt a jogát, hogy meghatározó alaknak számítson. Kár; az ő további útja is sokrétű, izgalmas és tanulságos, ő is egyszerre zenész és képzőművész, jelenléte alighanem gazdagította volna a kiállítást.
Fotó: Kékes Szaffi
Wahorn, Fe Lugossy, efZámbó, ők hárman, és egy kicsit persze mindenki más: ez lenne hát a koncepció. Mindenesetre rájuk hármukra tényleg sok mindent lehet építeni. Annak idején legalábbis végtelenül teherbírók voltak. Élvezték és napról napra tovább-improvizálták saját dadaizmusukat. Hogy meglepők, eredetik és szabadok legyenek és tudjanak maradni (patetikusan előadva: „Szabadság, élet nem jár, csak azoknak, / Kiknek naponta kell kivívniuk”, Goethe), azért irtózatosan sokat voltak hajlandók dolgozni is. Ez a legjobb emberminőség jellemzője. Nos, az, hogy miket csináltak, milyenek voltak, az beletartozik a kiállításkoncepcióba persze, sőt az a főcsapás; bár ennek már rég illene ismertnek lennie. Hogy milyenek ma (milyenné váltak és mit csinálnak most): ennek részleges felmutatása is a koncepció része szerencsére. Jó esetben lehetne ez a fontosabbik része. De hát persze nem az. Máig érvényes, amit Bernáth(y) egy interjúban mondott: „Egy időben nem mertem elmenni nyilvános szórakozóhelyre - egyébként nem nagyon járogattam előtte se -, mert mindig megtalált egy-két őrült, aki leült, odakönyökölt mellém, és megkért: itt az idő, meséljem el a Bizottság igazi és őszinte történetét. Ehhez nem volt kedvem; ahhoz lett volna, hogy elmondjam, mit csinálok most, de az nem érdekelt senkit. Úgyhogy az nagyon érdekes, hogy szállóigék lettek belőle, hogy elterjedt, bekerült a pesti vagy magyar kultúrába egy olyan zenekar, ami nem is zenekar.”
Fotó: Kékes Szaffi
A Bizottság együttes az általuk színesnek (illetve kiszínesedettnek) tartott nyolcvanas évek első felében működött az undorgrundban (ez is az ő ferdítésük), természetesen az épp-hogy-eltűrtek között. Akkor, amikor a munkásosztály, a korabeli film címével szólva, ugyan még mindig a paradicsomba ment, de már jóval kisebb elánnal, mint az azt megelőző bő harminc évben. Már csak megyegetett. A kiállítás egyik címe, A Bizottság a Műcsarnokba megy, afféle korfelidéző parafrázis tehát. A másik cím, a Sírba visztek, egy rövid és fontos szám (Nem bírom a gyűrődést) utolsó sorából való. A két cím között, bár a „poénokat” könnyű felfogni, sajnos nem nagyon találni azt a termékeny feszültséget, ami a bizottságos időkben jellemezte az alkotókat. Megy vagy viszik? Sírba vagy a Műcsarnokba? Dilemmázgathatunk, de nincs ebben semmi jópofaság. Se semmi tanulság. A Műcsarnok mint helyszín természetesen tény, viszont hogy itt temetés zajlana? Wahorn tényleg csinált egy síremlékszerűséget az együttesnek, de hogy az mennyire fedné le mindazt, ami itt látható… Lehet vitatkozni ilyesmiken persze. Én igazat adok a sikítófrászművész Kokónak, aki szerint a Putty-putty sokkal stílusosabb kiállításcím lett volna. Rögtön tudnánk, hogy hova, mibe is érkezünk. Így az a nehezen elhárítható gyanú támad, hogy valami falsba, erőltetettbe.
Fotó: Kékes Szaffi
És tényleg, hova érkezik a kiállításlátogató? A péntek délutáni sajtóbemutatóból túl sokra nem következtethetünk. Délután három órakor még nem volt kész a kiállítás; este nyolckor viszont már érkezett a mindenkibarátja nagyember a megnyitómosolyaival; ezért hát (nagy kínban, ám azt azért meg kell hagyni, így is végtelenül udvariasan) egy óra alatt végighajszoltak minket a hatalmas, tagolt kiállítástérben. A fontosabb helyeken a főszereplők meg a múzeumigazgató mondtak valamit, amire futólépésben odaértünk — vagy sem; a fotósok kétségbeesetten próbáltak elcsípni bármit, ami kép-számba megy; az újságírók még kétségbeesettebben jegyzeteltek; aztán végül dolgozott mindenki a sajtóanyagból. Az azóta megjelent cikkek túlnyomórészt teljesen egyformák; számítógépes kézmozdulatok sejthetők leginkább mögöttük.
Fotó: Kékes Szaffi
De azért jó fejek voltak ezek ott hárman röptükben is. Wahorn, aki a nagy depressziós, sivatagi időszaka letelte után megint elemében van, rendezkedett, értelmezett, és minden labdát lecsapott. Az ő friss produktumával kezdődik egyébként a kiállítás: hatalmas, műfüves teremben (mintha Bódy Gábor Psyché című filmjének legelejében járnánk) áll a Bizottság együttes őáltala emelt emlékműve. Ahogy fogalmaz, egy „teszkós kazán” tetejére pakolta fel a fontosabbnak tekintett tagok miniatűr bronzszobrait, négy elefánt jár körbe alattuk tiszteletteljesen (bár ottjártunkkor még csak egy „nyomorult” volt közülük felszerelve). Állítólag lett azóta vízesés is. Tiszta WestEnd-fíling. Egyszóval borzadvány az egész, műbalhé, röhögtünk is rajta ezerrel. Ami így kezdődik… „Jobb a giccsel puhán szembenézni”, tényleg.
Fotó: Kékes Szaffi
És ezen a napon Wahorn a frontember. Még ugyanebben a teremben történt, hogy a régi, emblematikus „utolsó vacsora”-fotó előtt (a képen ott ülnek egy asztalnál az egykori bizottságosok, az asztal közepén lábos (na mi van benne vajon?), rajta fedő, márpedig normális ember minden fedőt felemelne), bejelentette, hogy a fazék helyett mostantól a piros láncfűrész a Bizottság új logója (na hol a francban van), be is indította, diadalmasan berregtette. A végén aztán el is magyarázta, más kor már ez a miénk, most mindent ki kell mondani egyenesen. Na, szóval láncfűrész. Hát vele próbált aztán nyájaskodni este az államtitkár.
Fotó: Kékes Szaffi
Fe Lugossy viszont szinte ott se volt, talán felszívódott azóta az ál-zen-buddhizmusában. Berendezett azért egy kisebbecske teret lavórokkal a Jégkrémbalett lábáztatós jelenete alapján. Meg csinált két új videoklipet is régi Bizottság-számokra, de nem volt mód őket megnézni természetesen. Viszont van egy új dupla cédéje is Láng Annamarival, hozzá guszta kis könyv a szövegekkel. Ám ez is teljesen véletlenül derült ki a könyvesboltban. Bele lehetett volna hallgatni elvileg, de persze aztán mégsem lehetett.
Fotó: Kékes Szaffi
EfZámbó viszont egy komplett kis életműkiállítást hozott; ránézésre nagyon érdekesnek tűnik. És az övé az egész kiállítás legbrutálisabb installációja a háromszáz (a tervekben még ezer) fára kötözött játékmacival. Rettenetes mészárláshangulat. Ott áll meg ül közöttük, és ártatlanul mosolyog. Tényleg clown, a pofátlanabb fajtából. Cukipofa.
Fotó: Kékes Szaffi
Hát azért még nem vagyok teljesen meggyőzve. Nem tudom, mert nem tudhatom, mi ez igazából és mennyit ér. Meg kell majd nézni tényleg alaposabban. Rászánni becsülettel 4-5 órát. Mert van ott például háromezer fotó a Bizottságról. Ezt csinálnak rajtuk meg azt csinálnak. Azokat végignézni… No meg magukat a műveket… Engem arról régóta nem kell meggyőzni, hogy a Bizottság megérdemel egy ekkora kiállítást (naná, Kossuth-díjat!), és az is tuti, hogy van is megfelelő számú értékes, bemutatható anyaguk. De hogy ez a bemutatás jelen esetben jól történik-e? Milyen asszociációkat képes ébreszteni ez a kiállítás? Milyen kontextusokba illeszkedik? Az érdeklődést mely regiszterekben kelti fel, már ha egyáltalán? A sznobizmusunkat találja főleg el? Hátha nem. Jómagam megpróbáltam futtomban megbarátkozni Wahorn András A miniszter Mercedese elhalad az 1124-es italbolt előtt című képével, meg egy kábé 15 méter széles másikkal. Az utóbbi különösen nem sikerült.
Bélai Béla |
Több eladó könyv