Nagyrészt arcokat látunk. Meg gesztusokat, testtartásokat, mozdulatokat. Nyolcvan százalékban rég halott emberek arcait. A nevek elkopnak, sajnos nem csak az ékezet hullik le róluk, a régen nagynak-tartottak simán elfelejtődnek. Mifelénk különösen gyorsan. Melyik negyven (de akár ötven) alatti kortársunk ismeri fel ma Pécsi Sándort? (Egy kandalló mögül pislant ki vigyorogva éppen.) Az arca valaha jelentett valamit (sokat mégpedig); vajon mit jelent ma egy ismeretlen, bohókás bácsika egy tizenévesnek? Egy olyannak, aki nagy valószínűséggel amúgy sem ismer régi arcokat, tehát még viszonyítani sem tud. Arctérképismerete (egy másik fotós, Szebeni András kifejezése ez) minimális. Érettségiző diákok tömegei nem ismerik arcról Móricz Zsigmondot, Kosztolányi Dezsőt, Deák Ferencet. Ez tapasztalat. Márpedig arc, életmű, személyiség ezeken a képeken egymást régen természetesen támogatta meg; de ma mi támogat meg micsodát, már ha egyáltalán? De jó lenne tudni, hány perc alatt fut át egy mai fiatal ezen a tárlaton! Megáll-e, és hol vajon? Latinovits Zoltán országút-üres arcánál? És mit gondol? Hogy nagyon másnapos lehetsz te, te szegény kis ember? Félő, hogy sokkal többet nem nagyon.




Ezek nem rosszindulatú és talán nem is értelmetlen kérdések. Tulajdonképpen Keleti Éva saját kérdései. Érdemes ellenőrizni: részben maga is megfogalmazta őket a Záróra című műsorban Veiszer Alinda kérdéseire válaszolgatva. Ott mondta el, hogy neki fogalma sincs, mit érnek önmagukban az ő művészportréi, hogy a hatásban hány százalékban érvényesült a lefotózott személyiség „ott és akkor”-varázsa, és mennyit tudott hozzátenni ő maga. További kérdés lehet, hogy mennyi érték maradt bennük, miután kihanyatlott mögülük a valaha élt ember, és villámgyorsan elkopott a legendája is. Mert a köztudatban mára egyik lencsevégre kapott modelljének sem maradt különösebb legendája. Ez egy ilyen kor, pillanatok alatt felszedi maga mögött a hidat. (Lassan már maga alatt szedi.)




Keleti Éva azt mondta Veiszer Alindának: annyit ugyan remél, hogy egy-két fotója fennmarad, de abban teljesen biztos, hogy őt magát, a fotóst, el fogják felejteni. Persze, ez egyértelmű. Mindannyiunkat, a legnagyobb most-ágálókat is. Teljesítménytől függetlenül ez a kor természete. Hogy fennmaradnak-e legalább a képek? Csak annyi mondható erről, hogy közülük jópár megérdemelné.




Keleti Éva az MTI fotósa volt évtizedekig, aztán meg egy képes magazin munkatársa; ezekben a minőségeiben főként színházi és balettfotókat készített. Nagyon erős képeket csinált színészbarátairól, Kálmán Györgyről, Törőcsik Mariról, Ruttkai Éváról, Darvas Ivánról, Gobbi Hildáról — de olyanokról is, akiket nem annyira kedvelt, például Major Tamásról. Gyakran volt jelen nemzetközi irodalmi (és egyéb kulturális) eseményeken, fotózta Ilja Ehrenburgot és Pablo Nerudát, Orson Wellest és Yves Montand-t. Az a világ elmúlt, nevek-arcok ködbe vesződnek, a képek viszont még megvannak. És tanítványai, munkatársai, barátai most — születésnapja előtt — rávették Keleti Évát, állítson össze munkáiból egy régi-új kiállítást. Ez látható most a Budapest Galériában. Száz fekete-fehér fotó a „régmúltból”; 70-80%-ban korábban nem közölt képek. Szóval tényleg szinte teljesen „új” kiállításanyag. Visszapillantás egy ismeretlen ismerősre. Izgalmas. Tényleg de jó lenne tudni, mit gondol ezekről a képekről egy mostani fiatal! Az öregebbje, mint ez az irkáló is itt, megnézte, és Bulgakovval mondhatja, hogy el van ragadtatva.




Keleti Éva Prima Primissima díjas fotóművész 80. születésnapja alkalmából Visszapillantás/Flashback címmel életmű-kiállítás nyílt augusztus 25-én a Budapest Galériában (1056 Budapest, Szabad sajtó út 5.). A kiállítás - amely szeptember 25-ig tart nyitva - megnyitóján bemutatták a Visszapillantás című fotóalbumot, amely a tárlat képeit tartalmazza 250 oldalon, s egy-egy fejezethez maga írt szöveget. A kötetet Szarka Klára szakíró, fotótörténész szerkesztette és ő a kiállítás kurátora is.

Bélai Béla