World Press Photo 2011 |
| 2011-10-01 09:58:26 |
 |
Ritkán fordul elő, hogy ugyanazon a napon két eseményszámba menő kiállítás is nyílik a fővárosban. Pedig most egészen pontosan ez történt: szeptember 29-én, délután négykor nyitották meg az eddigi legnagyobb retrospektív tárlatot André Kertész munkáiból a Nemzeti Múzeumban, két és fél órával később pedig a 2011-es World Press Photo-t a Néprajziban. Két nagyon eltérő, nagyon más kiállítás, minőségét és fontosságát tekintve is. Az utóbbi kiállításról írok most.
|
|
Amikor minőségbeli különbségről beszélek, természetesen esztétikai minőségre gondolok. Arról a különbségtételről van itt szó, amiről Roland Barthes olyan lényeglátóan beszél a Világoskamrában: van az a fotó, amelyik hibátlanul meg van szerkesztve, mégsem ragad meg minket, és van az, amelyik - sokszor nem is tudjuk megmondani, hogy miért, de - nem ereszt. Az egyik minden igyekezete (szenvedést, halált, katasztrófát ábrázol) ellenére steril marad, a másik ellenben, legyen bár a leghétköznapibb eseményről készült felvétel, valamiképp “megsebez” minket.
Jóllehet nem egészen ebben az összefüggésben, de valami ilyesmi mondható el a World Press-es fotókról. Sehol egy punctum (szúrás), ami belém hasítana, ami arra késztetne, hogy belemerüljek a képbe, hogy a felületes szemlélődésen túl aktívan részt vegyek a befogadásban. André Kertészt sietve, fél óra alatt kellett végigjárnom, hogy időben odaérjek a világ sajtófotósainak ezen idei mennybemenetelére, pedig három óra is kevés lett volna magamévá tenni azt a hihetetlen képmennyiséget - ezt a kiállítást meg negyed óra múlva már úgy ismerem, mint a tenyeremet, és unatkozom. Ismerem, mert hiába futok neki egyetlen képnek többször is, csak ugyanazt a jelentést bírom kihámozni belőle, amit a legelső alkalommal (és azt már akkor is összesen tíz másodpercembe került megfejteni).
Fotó: Kékes Szaffi
Ekképpen méltatlankodom a Néprajzi közepén, amikor hirtelen mást gondolok. Kétség kívül nagy és hirtelen volt a váltás, mondom magamnak - egyik percben még Kertész “túlságosan beszédes” képei, a másikban már a sajtófotózás aktuális gyöngyszemei. Egyik dimenzióból a másikba, se szó, se beszéd. Kepes András mondja éppen az egyik megnyitó beszédet (merthogy azokból sok van, legalább hét darab), ami vicces, mivel egy órával ezelőtt moderátorként még a Nemzetiben mesélt humoros anekdotákat André Kertészről a mikrofonba. Vajon ő mit mondana, miben áll az imént fölvázolt esztétikai különbség? Minden esetre kész vagyok megreformálni a gondolkodásomat: úgy döntök, hogy elvárásaimat a helyzethez fogom igazítani. Mindenhez a saját mértéke szerint kell közelíteni, vallották a görögök, és mint olyan sok mindenben, ebben is igazuk volt.
Fotó: Kékes Szaffi
Tehát második nekifutásra azt mondom, hogy a World Press egy fontos valami. Politikai értelemben mindenképpen: hogy mit tartunk közlésre (mert nem is megörökítésre - arra mindent!) méltónak a világ eseményeiből, és hogy a közlést milyen formában tesszük, az nem csak esztétikai kérdés. A sajtófotó médiaműfaj, a média hatalmáról - ami egy közhely - pedig a huszonegyedik században már senkinek sem kell kiselőadást tartani. A sajtófotó mindenki számára jól érthető, látványosan megkomponált, a technikai fejlődéssel szoros összefüggésben lévő dolog; elsősorban nem művészi jellegével, hanem megkapó retorikai eszközeivel és felbecsülhetetlen dokumentatív értéke révén hat ránk. Nézzünk erre példát.
Az egyik kiállított képen ámuldozom: focimeccs: két focista küzd a labdáért, mindketten a levegőben röpülnek, egyikük - már vízszintben - bravúros becsúszó mozdulattal elorozza azt, fellövi a levegőbe, de közben lendületes rúgásának eredményeként, úgy tűnik, éppenséggel ellenfelét is sikerül megszabadítania néhány fogától. Bravúros kompozíció, fantasztikus erejű kép! Két srác, láthatóan fociőrültek, a fotós tehetségét próbálja megbecsülni: ez egyikük szerint abban áll, hogy előre tudta, mi fog történni - a másik szerint a fotó értékéből levon, hogy nyilvánvalóan sorozatban készültek a felvételek, és azok közül ez csak az egyik, jóllehet a leghatásosabb darab (magyarul ezt a fajta fényképezést ahhoz hasonlította, amikor az ember automata gépfegyvert fog a céltáblára, majd csak beletrafál valamelyik golyó a közepébe). Mindez azonban mit sem változtat azon, hogy egy ilyen pillanatkép súlyos összegekért kel el.
Fotó: Kékes Szaffi
Egy másik kategóriában díjazott felvételek az előbbihez képest teljesen más kérdéseket vetnek fel. Hatalmas - a kísérő szöveg tanúsága szerint az eddigi legnagyobb - olajkatasztrófa a tengeren - és a fotós absztrakt festményeket fabrikál a látványból. A tenger élővilága veszélyben - és mi gyönyörködünk a színek és formák csodálatos dinamikájában, amit a fényképezőgép lencséje sokszoros nagyításban tár elénk (egy kortárs magyar fotóművész, Kulcsár Balázs munkái ugranak be, ám az ő látványai minden esetben tudatosan szerkesztettek). Mit érzünk e képek láttán? Vajon nem az etikum esztétikaiban való feloldódását véljük-e tetten érni rajtuk? Valamiért a brit képzőművész, Damien Hirst jut eszembe, aki a WTC-tornyok leomlásának látványát olyan esztétikai élményként jellemezte, amilyennek a létrehozásáról a művészek csak álmodozhatnak.
Nem folytatom a felsorolást, mert talán már ennyiből is világos: ezek a képek igenis nagyon sokat elárulnak - mirólunk. Hogy milyen emberek vagyunk - fotóalanyként (miként élünk a földbolygó különböző pontjain), fotósként (mit és hogyan állítunk az objektív elé), és befogadóként (mit jelentenek nekünk ezek a fotók). Mert szintén az unalomig ismert közhely az, hogy képek uralta világban élünk, olyannyira eltelve tőlük, hogy lassan már érzéketlenné válunk irányukban (vagy ez már meg is történt?). Javaslom hát mindenkinek: látogasson el a Néprajzi Múzeumba, és keressen legalább egy olyan felvételt, ami még megérinti. Talán nem reménytelen.
Ugyanakkor persze nem árt azt is szem előtt tartani, hogy a World Press nem nyújt reprezentatív tárlatot az év legfontosabb eseményeiből, hanem bizony erősen válogat, és ebbe a válogatásba egymástól sokszor nagyon különböző dolgok kerülnek - senki ne használja tehát történelemkönyvnek, és ne értékelje szociológiai tanulmányként se.
Fotó: Kékes Szaffi
Hozzátenném, hogy a kiállítást talán nem sikerült a legjobban megvalósítani. Szakmabelieket hallok arról panaszkodni, hogy az előhívás minősége az elvárt szint alatti - ezt az én szemem nehezebben veszi észre, nem erre van ugyanis kiélezve, de abban egyetértek velük, hogy a paravános megoldás némileg a tárlat nívója ellen dolgozik. Az emeleten például ugyanezzel a módszerrel sorakoztatták fel a kísérő tárlatok, a Beyond the Body és a nemzetközi léptékű Duna fotókiállítás képeit. Jut eszembe: ezeken is érdemes végigmenni, ha már a helyszínen vagyunk. Október 30-ig megtehetjük.
grg
|
|
|
|
|
|
|
|
300 Ft.
|
|
|
|
300 Ft.
|
|
|
|
400 Ft.
|
|
|
|
300 Ft.
|
|
|
|
|
|
Több eladó könyv