Fotó: Oravecz Dénes
Én csak szombaton megyek ki, késő délután. Reménykedem benne, hogy a fesztiválhangulat, ha van, így is el fog ragadni. Végtelen hosszú az út a hévtől a bejáratig, nem is emlékeztem, hogy ennyire - persze az araszoló embertömegben lassabban telik az idő. A karszalag laza mozdulattal a karomra kerül; kedvesen mosolygó lányok öt méterrel odébb meg egy másikat ragasztanak fel rá, tudniillik hogy elmúltam tizennyolc, és ihatok alkoholt (nem kérdeznek, csak ragasztanak, ez tetszik nekem). Haladok tovább, és azon gondolkodom, vajon az újonnan bevezetett metapay-rendszer is ilyen simán fog-e működni.
Első utam a Blues Kocsmához vezet, ahol rögtön ki is próbálom a kártyámat. A söröm három pillanat múlva a kezemben - úgy tűnik, a dolog zökkenőmentes. Asztalnál hangolódó barátaim persze kiröhögnek: párszáz méterrel odébb, a Csónakházban jóval kedvezőbb áron juthatok dobozos sörhöz. Hamarosan már ennek a bárpultjánál állok, mögöttem kígyózó sor; valószínűleg ez a Sziget legolcsóbb helye - de egyelőre még kiiszom a korsómból meglehetősen fura halmazállapotú italomat, és figyelem, ahogy a Psycho Mutants feltüzeli közönségét.
Fotó: Kékes Szaffi
Akármerre megyek, mindenhol találok asztalokat és padokat, ahol megpihenhetek. Tekintetem az ide-oda mászkáló embereken nyugtatom. Sokfélék: fiúk és lányok, idősek és fiatalok, magyarok és külföldiek. De zömmel inkább az utóbbiak, nemtől és életkortól függetlenül. Fáradtak, és jó eséllyel részegek - de a kedvük az egekben. Az utóbbi években ez a rendezvény egyre inkább az ő szájuk ízéhez lett igazítva, idén pedig már gyakorlatilag csak az övék. Visszaemlékszem a sziget.hu-n olvasottakra: “a Sziget mostanra Európa egyik legnagyobb és legismertebb fesztiválja lett, bezsebelt számos nemzetközi szakmai elismerést, és a szaksajtó egyértelműen a legnemzetközibb, legsokszínűbb rendezvényként emlegeti”. Persze: most már kitelepített McDonalds is van.
Belelapozok a programfüzetbe, hogy merre tovább. Egy pillanatra megijedek, mert az egyik oldalról főpolgármesterünk, Tarlós István néz a szemembe rendületlenül. De ez nem szegi kedvemet, sőt gondolkodóba ejt: tulajdonképpen nem csak hogy logikus, de kifejezetten jó ötlet, hogy a fesztiválos karszalaggal bizonyos városi szolgáltatásokhoz kedvezménnyel juthat hozzá az ember, illetve hogy a Citypass néven futó másik szalaggal, amit persze nyilván nem adnak ingyen, rengeteg program ingyenessé válik Budán és Pesten (múzeumi tárlatok, gyógyfürdők, vagy éppen az állatkert megtekintése). Tavaly emlékeim szerint olyan háromszázvalahányezer fős közönsége volt a Szigetnek, ennek valószínűleg több mint a fele külföldi - most sem lehetnek kevesebben, és ha ezeknek csak a töredéke úgy dönt, hogy a Hajógyári Szigeten kívül még mást is szeretne látni kis hazánk fővárosából, az igazán örömteli. Tarlós minden esetre nem hagy kétséget afelől, hogy elsősorban a külföldi vendégekben bízik: “Érezzék jól magukat Budapesten!” - kiáltja a füzetecske.
Fotó: Kékes Szaffi
Úgy döntök, hogy legközelebbi utam a Nagyszínpadhoz vezet majd - mondjuk Kate Nash-ről már lemaradtam, és nem mintha ismerősen csengene a Kaiser Chiefs neve, de látni szeretnék valami nagyot, vagy legalábbis valamit, ami állítólag nem kicsi. Negyed óra múlva kissé értetlenkedve kecmergek ki a tömegből; bebizonyosodik, hogy egy színpad neve a lehető legkisebb mértékben befolyásolja az élményt, amit egy produkció nyújt.
Ballagok a földúton, millióan jönnek velem szembe - mint egy rossz álomban, egy pillanatra az az érzésem, hogy csak szembe jönnek, abba az irányba, amerre én megyek, nem is lehet menni. De persze lehet, sőt mennek is; a Szigeten minden irányba ugyanannyian indulnak el egy adott pillanatban, ráadásul türelmesen, anyázás nélkül járják végig az útjukat. Ez a legfurcsább az egészben. Eszembe jutnak a légi felvételek, amiket pár nappal korábban láttam egy internetes portálon: több száz, egymás mellé szorosan felvert sátor, a színpadok előtt hangyabolyként összetömörülő több tízezer ember - ilyen látványt nyújt a fesztivál a levegőből. Ha a földönkívüliek támadást akarnának indítani az emberiség ellen, vagy ha néhány meteorit úgy döntene, hogy a fejünkre pottyan, hát egyik sem találhatna jobb alkalmat a pusztításra a fesztiválidőszaknál. Beleborzongok a gondolatba. Az emberi természettel tökéletesen ellentétes, hogy (önszántából!) egy ekkora területre tömörüljön több(sszázezr)ed magával - hirtelen én is frusztrált leszek, mert úgy érzem, hogy megfulladok.
Fotó: Kékes Szaffi
Kiválok a tömegből, de csak hogy egy még nagyobb (igaz, némileg szellősebben rendeződött) tömegbe olvadjak: az MR2-Petőfi Rádió színpadán a Hiperkarma zenél; végre valami ismerős. Bírom a zenéjüket, noha a szövegeik nem különösebben eredetiek (erősen érzem bennük a Kispál és a Neurotic hatását), de arra több mint jók, hogy kellemes hangulatban elfogyasszak még egy sört, amit még a Csónakházban vettem.
Fél órával később azon kapom magam, hogy céltalanul mászkálok ide-oda. Úgy ennék valamit, kár, hogy az árak az egekben. Ám hirtelen megmenekülök! Nagy, sárgásan világító embléma mutatja az utat az éjszakában, és csábítja magához a kárhozott lelkeket. Egyezményes jelek nélkül mire is jutnánk? Én is örülök, mint majom a farkának, hogy viszonylag olcsón magamba tömhetek egy hamburgert, hiába nem eszem már egy ideje elvből McDonalds-kaját.
Lassan elhagyom a helyszínt, ám mielőtt még elindulnék a hévhez, eszembe jut, hogy le kéne vennem a maradék pénzt a metapay-kártyámról. Nincs már rajta túl sok - összesen 15 forint. Ezt akár benn is hagyhatnám. Gyors fejszámolást végzek: lehetnek ezen a rendezvényen úgy 400.000-en; ha mindenki csak tíz forintot a kártyáján hagy (illetve a kasszában), az 4.000.000 Ft plusz bevétel a Szigetnek. Ki van ez találva.
Fotó: Kékes Szaffi
De nem azért vagyok én kint, hogy mindenféle rosszat gondoljak erről a legendás rendezvényről. Még ha a programok nem is gyakoroltak rám mély hatást, jó volt ténferegni odakinn. Persze néhány évvel ezelőtt még élvezetesebb volt, azelőtt meg pláne. Úgy látszik, az ember a jó dolgokat nehezen engedi el, akkor is, ha tudja, hogy rég véget értek. A Sziget is olyan, mint a kávé vagy a cigi: az ember hozzászokott, és nem bírja letenni, holott már nem okoz akkora élvezetet, mint az elején. De azért a peron szélén ücsörögni még mindig eléggé frankó. Ebben szavak nélkül is teljes az egyetértés köztem és a többiek között, akik a zöld vonatra várakoznak.
grg |
Több eladó könyv