Az Equus a Tháliában |
| 2011-11-23 11:01:54 |
 |
Fontos darab. És mivel 1980 óta nem játszották nálunk jelentős előadásban (Zalaegerszegen és Győrben azért megpróbálták), hézagpótló és fontos az előadás is. Csak sajnos túl könnyen adódik olyan olvasata (nézete), ahonnan szinte csak a kifogásokat lehet sorolni.
|
|
Ismerős tájon gázolunk: ahol a szárnyakat lenyesték. Egy magyarnak, Ady után száz évvel, az Equus fő problémáját megérteni nem probléma. Pláne, hogy a darab egyik főszereplője, narrátora, az Alföldi Róbert által játszott pszichiáter önmaga (és a világ) éleseszű és éles szemű rezonőrje is — vagyis hogy a darabban minden tanulság (elég drámaiatlanul) magas reflexiós szinten kimondatik.
Szóval hiába imádja a pszichésen megborult „fejlett” világ ezt a színdarabot immár második hullámban, és hiába működőképes a darab tényleg (sőt bizonyos értelemben még jó is): tandráma ez bizony, forrósága csak látszólagos. Mérnök írta, konstruktőr: maximum szerző, de nem író. Kiszámított empátiákat működtet, meglehetősen didaktikusan. Ha nem lenne ennyire színpadszerűre konstruálva valamiképpen, egyenesen nézhetetlen lenne. (Sok — egy darabig fontos — színpadi mű osztozik ebben, hirtelen Sarkadi Elveszett paradicsomja jut eszembe párhuzamként.)
Az Equus története egyszerű. Modellszerű helyzet ez, tulajdonképpen egy színházi archetípus: ugyanakkor döbbenetes is persze. Egy zavart, lóimádó fiatalember egy éjszaka megvakít hat lovat: miért tette? Az üggyel megbízott pszichiáter ennek a kérdésnek ered nyomába, „oknyomozó pszichiáterként” ennek lesz mániákusa, annyira, hogy álmatlan szemeit egy idő után le sem bírja szakítani róla; végül ezt fejti meg. És mivel nem politikus, hanem meglehetős önismerettel rendelkező és kellően rezignált felnőtt ember, aki már önnön élethazugságain is túl van, kibontja az igazság számára elérhető összes részletét. Nyomozásából így lesz ön-nyomozás, okfelmutatásából önfelmutatás. Persze mondhatnánk, hogy mindössze jelentéktelen közhelyekre jön rá: arra például, hogy fertőzött a világ, és bár sok mindenkit lehetne vádolni ezért, igazából senkit sem lehet. Hát ki nem tud ennyit? (Maguk a szereplők is először jól körbevádolják egymást, aztán — ebben az előadásban, helyesen — leforrázva, zavartan eloldalognak.) Arra jön még rá a pszichiáter, hogy ő is fertőzött, sőt rosszabb: fertőző; hogy belőle is ugyanaz a förtelem bűzlik, árad. Így hát: nyomozott valami után, és — ha talán nem is tettesként, de tettestársként — önmagát találta. A darab tehát felismerhetően az egyik legősibb mintázatot, Oidipusz történetét követi. (Érdekes, hogy ez az önmagunkra mint ellenségre ismerés, ez az ősi, egykor a mítikus létmagyarázatból származó tapasztalat korunkban újra visszatér, sőt immár alapvető tapasztalatunkká nőtt. De hát bárhova nyúlunk, tényleg mindenhol magunkat találjuk, és naná, hogy legtöbbször nem túl örömteli formában.)
Shaffer körzővel-vonalzóval írt ebből a modellből pofázós-gesztikulálós, egyszerre túl- és alulartikulált hatásdrámát hat lóra és kilenc (a Tháliában: hat) szereplőre. A színpadon tizenkét fojtott lihegés találkozik. Rettegések, értetlenségek szembesülnek. A szereplők túlélni akarnak, sértetlenek maradni: ennek érdekében túlfogalmaznak, motyognak, dadognak, énekelnek, nyerítenek. Megpróbálnak mindent. Önmentést és másrahárítást. A bizalmon az első pillanattól túl vagyunk. A reményen is: lovak és emberek egyre rémültebben merednek egymás vak szemébe. És szorgalmasan vakulnak tovább. Mindez kiszámított, sőt kiszámítható, és valamiért mégis működik. Sőt, kis híján elementáris. Ehhez a „kishíjánhoz” kellene megtalálnia valahogy a Thália Színháznak az „ideális” közönséget.
„Mert végül semmi sem marad, csak az angyalok és a lovak.” De boldog az, aki ezt leírhatta! Akinek ezek a lények végül megmaradtak! Shaffer színpadán nem maradnak se lovak, se angyalok. Nem marad semmi, csak tizenkét szánnivaló nyomorúság. Kegyetlen dolgokba avat be bennünket ez a darab.
Mert hát ez beavatószínház. Ideális címzettjei épp ezért nem lehetnek a mai felnőttek. Őket (minket) a darab maximum abba avathatna be, hogy milyen — semmilyennek tűnő, valójában mélyen-rohadt — a világ, és hogy mi milyen gyorsan belerohadtunk. És hogy talán a legkönnyebben az ússza meg, aki a maga bele-semmilyenedését a leggyorsabban, a legnagyobb öntudatlanságban, önmaga előtt is titokban hajtja végre. Köszönjük, ezt már régen tudjuk, és kikérjük maguknak. Ezt a leckét: kretén vagy, vedd már észre!, nem fogadhatjuk el.
A szünetben a korosodó nézőtársakon jól láthattam ezt. Eltartottuk ott mind magunktól a darabot: nem kell, ez látszott az arcunkon. A korosodó kritikusok azóta is elmarasztaló dolgokat írnak. Már a harmadik ilyen elmarasztalást találom. Nem kívánok ilyen bírálatot írni, könnyen menne pedig.
Épp ezért nagyon szeretném tudni, hogyan hatna ez a darab egy mai feszült, zavaros, valamit nagyon akaró, a maga egyéniségét még rémülten kereső fiatalra. Úgy a kamaszkor táján. Vajon őt mibe avatná be? Ugyanebbe? A jobbakat-erősebbeket ennél azért alighanem valamivel többe.
A továbbiakban ebből a nézőpontból próbálom elemezni a darabot és az előadást: megpróbálom „beszámítani” az általam ideálisnak feltételezett fiatal nézőre tett hatását. Természetes, hogy mindezt főleg a darabbeli fiú szemszögéből teszem: ha valakivel, a kamasz néző leginkább vele tud azonosulni. Már ha tud. Sok feltétele van annak.
*
Forma, játékmód tekintetében ez a darab ma is működőképes. A lovakkal, a színpad és a nézőtér elrendezésével, a térhasználattal, az eszköztelenséggel, a hangokkal, mozgáselemekkel eleve ki van ez találva — nem is kell a díszlettervezőnek beleerőltetnie semmi pluszt, szinte csak meg kell a színiutasításokat valósítani. Elemi eszközök koncentrált használata nem mondhat csődöt.
A didaxis pedig részben kikerülhető. A darab szerencsére nem állítja a legnagyobb stupidságot, hogy a társadalom lenne a felelős az egyes ember szörnyű tetteiért. Nincs a felelősség áthárítva. Elhangzik ugyan ez a vélemény, mert kétségtelenül ez az egyik szólam: de nem kizárólagossággal szól. Az anya ezzel szemben például azt hangsúlyozza, hogy eleve létezik olyan, hogy Gonosz, és az szállta meg az ő fiát — ez pedig a legkevésbé sem társadalmi magyarázat, viszont szintén nagyon erősen van jelen. Annál is inkább, mert a fiúnak magának tényleg egyszemélyes vallása van. Lóistensége, Equusa, nagybetűvel.
Tagadhatatlan, hogy a tabutémák roncsoló hatásúak : biztos, hogy egy kamaszt tönkre lehet tenni azzal, ha számára fontos dolgokról durván és nagyon képmutató módon letiltják. Ebből a nézőpontból az apa és az anya más- és másképpen, de tényleg társadalmi hatássá válik az álszentségével, afféle freudi felettes énné. Sőt, bár kevésbé brutálisan, maga a pszichiáter is. De az anya is, az apa is hitelét veszti a fiatal nézők előtt, átlátnak rajtuk.
Jelen levő szólam a nemiség problémája is, vagyis a szexualitásba való beavatás-beavatódás kettőssége. Ez nagyon fontos dolog. Csaknem minden ember megdöbben az első szeretkezés után, hogy micsoda dolog ez, milyen aljas, állati. Mindenki így meséli, aki erről beszélni mer egyáltalán. És persze másfelől meg, hogy gyönyörűséges. Szegény fiú eddig a később általában feloldódó paradoxonig el sem juthat, beleszorul a félelmekbe. Nem is átlagosakba: hiszen őt nézi közben az istene, na meg a fantáziájában már az apja is, akinek a mozijelenet után két minősége is van már, egy mocskos meg egy mocsoktiltó. Hogy mindez még őrjítőbb és feldolgozhatatlanabb legyen. Hogy csak a szemek kiszúrása maradjon mint lehetőség, és a bekattanás. A fiatal néző megérti ezt, szerintem belülről érti. A lebukás és a szégyen mindenkinek alapélmény.
De a fiatal néző felől nézve a legdominánsabb, legprovokálóbb, a legnagyobb egészséges ellenállást kiváltani tudó a darabnak az a rétege lehet, ami a világnak az emberre tett hatását taglalja: hogy «meggyógyítható» ugyan a fiú a pszichiáter véleménye szerint, viszont csak azon az áron, hogy onnantól maximum csavar lesz a nagyüzemben, egy átlagsenki, akiből kiöltek minden vágyat, repülést stb. Ki lehet belőle is szerelni a nagyfeszültséget: mindenkiből ki lehet. Ez főleg a második részben van meg nagyon erősen, a pszichiáter öngyötrő mondataiban. Egy ilyen fenyegetés ellen egy egészséges felnőni akaró egyszerre minden erejét összeszedi.
És hát leginkább alkalmas a darab az elemi szenvedély felmutatására. Ezzel a réteggel lehet a leginkább azonosulni is. A fiú épp ezt testesíti meg: kicsit tehát a tudattalant, aminek nincs is igazán nyelve. De korántsem a brutális, freudi tudattalant, inkább valami humanizáltat. Fromm írt ilyenekről épp ennek a darabnak a születése táján. A fiú istent teremt magának a gyötretések és a képmutatás ellen, valakit, akihez imádkozhat, akivel egyesülhet, akivel együtt vágtázhat. Vele éli meg a szenvedélyt, vele röpül. Ez nagy dolog. Nem romboló ösztön: építő. De elveszik tőle: titkolnia kell, persze rendesen még nem is érti — de főleg az a baj, hogy nem bírja elviselni, hogy látják, amikor megpróbál más módon is repülni, más szenvedélyre váltani: titokban, egy percre, istent cserélni tulajdonképpen. Lányra cserélni Equust. (És a szeretkezésben metaforikusan is ez a kentaur-összenőttség van, ami a ló-lovas viszonyban, amiről a darabban kifejezetten szó is esik, hogy a régiek azt hitték, ló és lovas egyetlen személy — úgyhogy ez itt nagyon összezárul. Michelangelo is azt írta a szeretkező emberekről, hogy kéthátú állatok!)
Amit a darab (annak idején, 1973-ban) végső tanulságként mondott, az önmagában kevés ma egy picit. Azt mondta (úgy vélem), hogy a világ beteg, az emberek betegek, önmagukban is, meg egymástól is, a lényeget tekintve pedig kifejezetten gyógyíthatatlanok. A szenvedélyt lehet elvenni tőlük maximum, és akkor esetleg képesek működni, fennmaradni — csak éppen zombiként. Ez fordított sztoicizmus. Apátiagyár. Ennyire képesek a gyógyítók, többre nem, ennyit tudnak tenni – viszont a felelősség és a döntés egyaránt náluk van. A jobbak tudják ezt (a darabbeli pszichiáter tudja, a nyílt színen döbben rá), és ettől maguk is roncsok lesznek — de ez még a jobbik, mert becsületesebb eset.
Ez fegyverletevő, szomorú, de korrekt és szép üzenet volt, és egyáltalán nem volt vádaskodó sem, a felelősséget másra toló sem — mert ez a darab ennyiben tényleg a narrátor-pszichiáter drámája is, nem csak a fiúé. Persze nálunk, Magyarországon nem annyira a pszichiáterektől várnak ma megváltást az emberek, hanem egészen másoktól: pártoktól, gyülekezetektől, gárdáktól, kényszerítő törvényektől, és igenis, börtönöktől és kivégzőcelláktól. Mindazoktól a dolgoktól, amik még a pszichológiánál is elborzasztóbbak, mert elferdültebbek. Felfognák-e ebben a heves zajban legalább az értékesebb beavatandók ezt az üzenetet? Nem az itt persze az üzenet, hogy ne higgy a pszichológusodnak — mert eleve nem is hisz szinte senki, de nincs is neki. Egy erős rendezés azonban átértelmezheti ezt az üzenetet azzá a másikká: ne akard, hogy más szerelje le a belső démonaidat, felülről, mert ő csak kiamputálni képes azokat belőled (sajna a lényeddel együtt, viszont előre szólni nem fog) ; a magad orvosa csak te lehetsz.
No, ez erős sugallat lenne.
A darab ezt az értelmezést lehetővé is teszi, mégpedig hamisítás nélkül. Ezzel az üzenettel talán meg lehet szólítani a fiatal beavatandókat is — és azt hiszem, egészen dögletes hatást lehetne bennük ezzel kelteni. Ezen mérem ezt az előadást, és azt hiszem, nem lehetek teljesen elégedett.
*
A teret Dicső Dániel rendezése jól használja. A szereplők folyamatosan színen vannak, mégis, akkor kapnak csak hangsúlyt, amikor a szólamuk búvópatakként felszínre tör. Tehát jó ötlet a mélységbeli tagolás — a parkolópályások alant ülnek, onnan bukkannak ki, emelkednek ki. Jó a kerengőszerű külső színpadtér, folytonos értelmetlen körbejárásra ad lehetőséget, dinamizál — mint ahogy jó a középső zárt tér is, az meg helybenjárásra használatos. Jók a mozgó falak, nyitnak-beszorítanak. Jók ugyanazok a falak mint tükrök-ajtók-istállóbejáratok. Remek a ferde tér is, van funkciója. Lehet rajta magatehetetlenül legurulni, de erőlködve felmenni is. Hérakleitosz írta : az út fel és le ugyanaz. Naná, és annyira más is! Cziegler Balázs díszlete első osztályú.
Tűrhetően működik a szöveg, Göncz Árpád régi, kicsit talán irodalmias fordítása. Ma talán nyersebb, durvább mondatokat mondanánk (talán még egy angol pszichiáter is így lenne ezzel, hogy tudna különben élő emberekkel foglalkozva megmaradni a pályán?). Hamvai Kornél viszonylag új fordítása nyilván modernebb-maibb, de nincs nagy baj Gönczével sem.
Sajnos vegyesek a színészek. Persze még jelentősen javulhatnak. Béres Ilona a bírónő szerepében hol jó, hol kevésbé az — első megjelenésekor úgy tűnt, erős karaktert hoz, és izgalmas lesz a viszonya is a pszichiáterrel. Aztán ebből felsétálós szövegmondás lett, Alföldi pedig magára maradt. Persze az ő karaktere eleve magányos, és még inkább azzá válik, ahogy sorban levonja a konzekvenciákat. Mindenkivel, még a fiúval is szemben kénytelen megfogalmazni magát végül — azok majd szépen visszagyógyulnak a szürkébe, ő viszont gyógyíthatatlan, mert rálát magára. Beáll hát végül a lovak közé. — A dögletesen nehéz szereppel még nemigen van készen. Helyenként már elég jó. Viszonylag egyszínű, monoton ugyan, de azon belül vannak színei, van iróniája is, keserűsége is, keménysége is. Csak semmiből nincs elegendője. Kivéve a szövegmondási problémákból: folyamatos beszédhiba-küzdelemben áll ugyanis, és el-elvérzik. Jobban kénytelen ügyelni az érthetőségre, mint arra, amit csinál. Ettől lesz az általa hozott figura túl kimódolt.
A legnagyobb gond azonban Kútvölgyi Erzsébettel van. A mélyvallásos anya szerepében olyan, mint egy hangoskönyv: tiszta, érthető, nyelvileg tagolt, steril. Elég rossz nézni tökéletes kívülállását. Nem színész ezen az estén: hangosbemondó.
Jill, a „szerelem/2” (Holecskó Orsolya) semmilyen. Persze így is lehet. Kiemelkedő viszont az apa (Kőszegi Ákos). Jók: kifejezők és artisztikusak a lovak. És végül: jó a fiú, Szamosi Donáth. Talán nem nagy alakítás: de nem is erőtlen. Kérdés, kiknek akar megfelelni ebben a szintén pokolian nehéz szerepben. A kollégáknak? Nyilván. Kár. Gálffit annak idején ideális nézők, rajongó kamaszlányok fűtötték fel előadásról előadásra. Pöcsnézőbe mentek, katarzist találtak. Reméljük, az ideális néző előbb-utóbb megérkezik majd ebbe a színházba is. És az a helyzet majd igazi színházat csinál ebből a ma még csak váz-szerű valamiből. Mert a telibe talált néző naggyá képes növeszteni egy közepes előadást egyszerűen a várakozásaival — és ez a lehetőség ebben a produkcióban, még ezzel az egyelőre merőben technikai rendezéssel is, határozottan megvan.
Bélai Béla
|
|
|
|
|
|
|
|
300 Ft.
|
|
|
|
300 Ft.
|
|
|
|
400 Ft.
|
|
|
|
300 Ft.
|
|
|
|
|
|
Több eladó könyv