Két szempont a Nemzeti Színház új évadához |
| 2011-10-07 12:50:35 |
 |
„A magyar színház …nem találkozóhely, hanem önreprezentációs lehetőség, vagy még inkább: múzeumlátogatás. A színházban van ruhatár, meg büfé, meg vörös bársonyszékek, függöny, meg lámpák, meg híres emberek. De nincs könyvesbolt, miután színházi könyvek sincsenek. Nincsen koncert, mert színházi zenekarok sincsenek. Nincsen tánc, mert színházi táncosok sincsenek. Nincsen gyerekprogram, mert színházi pedagógusok sincsenek. Nincsenek kiállítások, mert a képek a galériában lógnak, nem a színházban. Nincs fesztivál, nincs vetítés, nincs konferencia, nincs workshop, nincs iskola, nincs vetélkedõ, nincs közönségtalálkozó, nincs fórumbeszélgetés, nincs, nincs, nincs.”
|
|
Ez az első szempont: milyen követelményeket támaszt önmagával szemben ez az intézmény. Az idézet pedig Schilling Árpád kis könyvéből való: Egy szabadulóművész feljegyzései (2007). Akkoriban még épp volt Krétakör, Schilling és Gáspár Máté bőszen gyapálta a kőszínháziakat kívülről, az alternativitás felől — és esküszöm, hogy jórészt igazuk is volt. Azóta azonban sok minden történt. Például önfelszámolta magát — épp a Krétakör. De nem ez a legfontosabb. Fontosabb, hogy a magyarországi színházak bő kétharmadát sikerült azóta újfajta röppályára állítani, és ez nem a szakmaiság erősödését hozta.
Észlelhető viszont az is, hogy a színházi maradék összeszedte magát. A még mindig minőségibb helyeken (természetesen erejük, pénzük, lehetőségeik függvényében) például évek óta plusz erőfeszítéssel: nézőbevonzó nyílt nappal indítják az évadot. Vagy legalább nyilvános próbát tartanak. És igen, egyre inkább van színházi kiállítás is, meg könyvárusítás, meg színházi zenekar, meg találkozó. Lehet, hogy mindeme változás Schilling figyelmeztetéseinek köszönhető, sokkal valószínűbb, hogy tőle függetlenül a lassan előkerülő józan észnek és a feltámadó életösztönnek, mindenesetre és egyre inkább: van, van, van.
A Nemzeti Színházban, ebben a különös körülmények között született és nem túl vonzó küllemű építményben például a szeptember 17-i nyílt napon délután kettőtől este tízig a következő programokkal találkozhatott az ott megjelent (nem vicc!): párezer ember:
két festészeti kiállítással (ebből az egyiken maga a kiállító művész volt a tárlatvezető), valamint egy fotókiállítással;
egy rendhagyó „irodalomórával” (előadó: Nádasdy Ádám);
három (különböző műfajú) zenei előadással: egy komolyzenei koncerttel, a Szakértők elnevezésű furcsaság fellépésével és egy sanzonesttel;
egy bábszínházi vendégelőadással;
egy színháztechnikai bemutatóval (jól megmutatták, mire képes a nagyszínpad);
a még februárban a színház által meghirdetett dokumentumdráma-pályázat eredményhirdetésével és némi ehhez kapcsolódó felolvasószínházzal;
két nyílt próbával;
valamint kulisszajárással, jelmezpróbával, és egyéb, inkább már laza programokkal (pingpong és társasjáték a színészekkel, villámrandi ugyancsak velük).
Azért valami itt történik!
2. SZEMPONT: MILYEN A KÖRNYEZET (TÁRSADALOM, POLITIKUM)
Hosszas magyarázgatás helyett elegendőnek tartanám Parti Nagy Lajos egyik rövid „magyar meséjét” ideidézni az ÉS 2011 június 3-i számából. De viszonylag hosszú és rendkívül ironikus írás, úgyhogy rövidítem: a Nemzeti Színház az újabb másfél évben bizonyos fenyegetettség közepette dolgozik. Az igazgató utalt is ezekre a körülményekre a naiv cigány festők kiállításának megnyitóján: „Nagyon kell vigyáznom, hogy mit mondok”, jegyezte meg, majd persze nem vigyázott különösebben, mert állandó frászban élni nem lehet, hanem erősen és pontosan fogalmazott egyenlőségről, romákról, kirekesztésről. Meg arról, hogy a mostani időkben mi egy tisztességes színház dolga: reflektálni arra, ami VAN. Ezért nyílt épp a Nemzetiben kiállítás a cigánygyilkosságok áldozatainak hozzátartozóiról; ezért hirdettek drámapályázatot ugyenerről a témáról; ezért a roma festőnők kiállítása is. És ezek nem egy napra szóló dolgok: a kiállítások például még jó ideig láthatók lesznek.
*
A nyílt nap programját egyetlen ember garantáltan nem járhatta végig. Jómagam is (pedig kettőtől hétig ott voltam) mindössze a következőket tudtam abszolválni:
NÁDASDY-ÓRA. A Nagyszínpad idei első bemutatója G. B. Shaw Szent Johanna című darabja a címszereplő Bánfalvi Eszterrel, valamint László Zsolttal, Bodrogi Gyulával és még sok más szereplővel. Nádasdy úgy került a képbe, hogy a színház kérésére újrafordította a darabot. A fordításból részleteket mutattak be a darabban játszó színészek közreműködésével; ellenpontként mutatványokat hallhattunk Szász Károly és Ottlik Géza korábbi megoldásaiból is. Nádasdy szokás szerint nagyon élvezetesen beszélt és igen okos dolgokat mondott, de az „óra” mégis az első felében élt igazán, amikor még Alföldi Róbert, a rendező is ott volt. Kettejük dialógusa remekül működött. De aztán Nádasdy magára maradt a színészekkel, a Gobbi Hilda Színpadra pedig némiképp ráült az unalom. — A darabot azóta már bemutatták: vagy jó lett, vagy nem. Mindenesetre inkább jókat lehet hallani róla: az iróniájáról, a szellemességéről, a politikával szembeni kíméletlenségéről. Ezt ellenőrizni kell!
ROMA FESTŐNŐK KIÁLLÍTÁSA Színekben oldott életek címmel. (Az anyagból szép album is készült.) Furcsa, nem feltétlenül technikás, de szín- és fantáziagazdag naiv képek ezek, engem főképp Orsós Teréz munkái fogtak meg. A hivatalos megnyitót György Péter esztéta mondta, ő azzal kezdett, hogy elkésett (valami kommunikációs zavar volt itt, magyarázkodott zavartan), de nagyon határozottan fogalmazott aztán a képekről is, a képek alkotóiról is, és a képeknek helyet adó Nemzeti Színház helyzetéről is, amelyekben (üldözöttség, valamint szépségalkotás mint borzasztóságból-kimenekülés) sok azonosságot talált. Az igazgató, illetve a színház műsorpolitikája, mondta, méltatlan támadásoknak van kitéve, ahelyett, hogy „értő és kíméletlen szakmai-kritikai” megmérettetésen mehetne keresztül. Ez így igaz. Sokkal értelmesebb lenne, ha szakmai viták folyhatnának szekértábor-politika helyett.
SZÍNPADTECHNIKAI BEMUTATÓ. Ez a színpad tényleg borzasztó sok trükkre képes; ámultunk ott egy órán át és gyönyörködtünk, miközben a színpad darabkái üresben balettoztak nekünk. A gépezetekről beszélő mérnök pedig olyan jól, színesen és pontosan beszélt mindenről, hogy beillett volna társulati tagnak is. De azért az előadások minősége továbbra sem kizárólag a rendelkezésre álló technikai háttértől függ — ezt megállapíthattuk.
Aztán még sok mindenbe belehallgattam, illetve belekukkantottam. Majd fél órát sorban kellett állnom, hogy bejussak A FÖSVÉNY PRÓBÁJÁRA, ahol a dugig telt nézőtéren további fél órát feszült, ám tétlen várakozással tölthettem, míg végre ténylegesen kezdetét vette a parádé. Ilyen alkalmakkor néha élvezetesen ragozzák a semmit. Így most is. Sem a Harpagont játszó Blaskó Péter, sem a további nagyágyúk (Törőcsik Mari, Sinkó László), sem maga a rendező, Rába Roland nem voltak jelen (külföldi turnén voltak); viszont nem is hiányoztak. Három fiatal: Mátyássy Bence, Gerlits Réka, valamint Makranczi Zalán jelentek meg a színen, közülük az első kettő eljátszotta a darab egyetlen (legelső!) jelenetét, Makranczy pedig „rendezte” őket. „Igyekszem mindent másképp csinálni, mint Roland”, mondta, és ennek valóságtartalmában biztosak lehettünk. A jelenetet egy sötét pincébe helyezte, próbálkoztak aztán közösen mindenféle felfogással, eljátszották még a szövegben elhangzó hajótörést is, Mátyássy szikla volt, majd fuldokló lányt megmentő lovag, pillangóúszásban kellett közlekednie a padlón. Rettenetes szakma! Szóval iszonyú jól szórakoztunk, és megtapasztaltuk, hogy technikailag a Nemzeti fiatal színészei is tudnak már minden fontosat. Mindezektől persze még nem feltétlenül lesz jó a darab. (Amit október 1-jén már szintén bemutattak, érdemleges kritikát még nem olvastam.)
*
„Megvannak ennek a színháznak a korlátai, és … megpróbálják ezek az emberek ezt megugrani, megpróbálnak átmenni rajta. Ezt a hülye sztereotípiát, ami az én fejemben is benne volt, ki akarom már irtani egyszer s mindenkorra, hogy ha kőszínház, akkor ott nyilván beülnek az emberek és meresztik a seggüket. Nem. Nagyon progresszív irányba halad ez a színház, nyilván az is tetszik nekem. Mikor meghallottam, hogy Robi idejön, és ő fogja igazgatni ezt a színházat, akkor azt gondoltam, hogy most akkor majd a Nemzeti Színházból csinál egy ilyen progresszív színházat, mindenki betámadja majd, ami persze így is van, de hogy ez nem jó irány, az hülyeség. Ez egy jó irány, jól működteti ezt az egész dolgot, ezt látom. Sikeres ez a színház, ez tetszik nekem.” — mondta a volt krétakörös (tehát nem olyan rég még az „ellenkező platformon” lévő) színész, Nagy Zsolt a Nemzetiről. Szavai úgy hatnak, mintha a schillingi „hagyaték” elárulása lennének; de szó sincs erről. A Nemzeti (soha alkalmatlanabb, tehát valószínűleg az egyetlen lehetséges időben) határozottan elindult valamerre, és ez rendben van teljesen. Navigálni próbál szakma és Kharübdisz között. Nekünk nézőknek viszont csak a bejáratig kell csukott szemmel elnavigálnunk, utána már egy igazi színházba jutunk, ami (helyes szakmai és lehetetlen társadalmi körülmények között) értelmesen teszi a dolgát: színházként működik tehát, amíg teheti.
Bélai Béla
Képek forrása: www.nemzetiszinhaz.hu
|
|
|
|
|
|
|
|
300 Ft.
|
|
|
|
300 Ft.
|
|
|
|
400 Ft.
|
|
|
|
300 Ft.
|
|
|
|
|
|
Több eladó könyv