A nyitó kép tragikuma mély vízbe dobja a nézőt, tudja, itt nem móka, kacagás vár rá mintegy három órában. A nyitó képhez képest a cselekmény az időben visszafelé folytatódik, illetve kezdődik el 1928-ban, amikor a költő megismerkedik Vágó Mártával, aki iránt első látásra szerelemre gerjed. Találkozásaik kapcsán bepillantást nyerhetünk az évtized végének pezsgő szellemi életébe, amelyet átitatnak szociáldemokrata, liberális eszmék, amelyek nem állnak messze a proletár József Attilától.

(A költő gyermekkora csak érintőlegesen jelenik meg a színen, amint többször is felcsendül a Mamához írt vers, valamint jelképezve József Attila gyermeki énjét, a színpadon időnként feltűnik egy 7 éves forma kisfiú.)

Márta szülei nem nézik jó szemmel a nincstelen poéta és lányuk kapcsolatát, ezért lányukat Londonba küldik. A fiatalok egy ideig még leveleznek, ám kapcsolatuk elsikkad, Márta szakít a költővel. Az első felvonás legmarkánsabb jelenete az 1930. szeptember 1-jei budapesti munkástüntetés, amely mind tánckoreográfiában, mind zeneileg igen erős.

A második felvonásban 1937-be ugrunk, amikor József Attilán már eluralkodnak az utókor által borderline személyiségzavarként diagnosztizált betegség tünetei, ám akkoriban skizofréniával kezelték, amely állapotának rosszabbodását eredményezte – mély depresszióba zuhant. Ekkor ismerkedik meg Kozmutza Flóra gyógypedagógussal, akivel – a valóságban történtekkel ellentétben –egymásba szeretnek.

A vég Balatonszárszón éri a költőt máig nem tisztázott körülmények között, a darabban azonban – dramaturgiailag helyesen – az öngyilkosság verzióra szavaz Tóth Dávid Ágoston. A hon egyik legnagyobb költője egy indóház várójában, Magyarország térképével letakarva fejezi be földi pályáját.

E felvonás és egyben a musical legerősebb jelenete a (Jön a vihar…) című versre írt remek dal, amelyben a fekete árnyak gúzsba kötik a költő lelkét, elméjét. Jól kitalált a Születésnapomra című vers köré épített kávéházi jelenet is. Apropó kávéház! A díszlet lényegében egy középen nyitható, eltolható paraván, amire vetíteni is lehet, ajtaja is van, térelválasztóként, közfalként is funkcionál. Amikor kitolják a színpadról, Szlávik István multifunkcionális architektúrája tárul elénk: a kovácsoltvas oszlopok ábrázolhatnak pályaudvart éppúgy, mint kávéházi vagy szalon belsőt. A mennyezetre (nem tudom, az erkélyről e funkciót érzékelik-e az ott ülők), illetve a színpad gyomra felé eső falon vizuális effektek jeleníthetők meg: érzelmi állapotot tükröző ornamentika, vagy akár a szerelmespár – eredetivel egyező – levelezése.

Mi a második szereposztással láttuk a darabot, Muri Enikőnek (Vágó Márta) a zenés színpad nem jelent problémát, dalai tisztán szólnak, kimunkáltak. Prózai oldala egyelőre picit gyengébb énektudásánál, de megvan benne a lehetőség, hogy rövid időn belül a műfaj királynője váljon belőle. Krassy Renáta (Kozmutza Flóra) drámai énje erősebb, dalai magabiztosak.

Kíváncsian vártam, vajon Posta Victor miként birkózik meg az iszonyatos teherrel, a nincstelen, olykor imádott, máskor semmibe vett, kényszerképzetekkel és depresszióval küzdő, szeretetre szomjazó zseni embert próbáló szerepével. Posta Victor prózai színészeket megszégyenítő atmoszférát teremt maga körül, vibrál tőle az előadás, versei, dalai érzelemmel teltek, nincs egy perc nyugalom körülötte, iszonyatos energiákat mozgósít a színpadon. Munkáját segíti a néha kissé darabosra megálmodott, ám legtöbbször hatásos koreográfia, és a remek jelmezek. Kimunkált az Ilyés Gyulaként feltűnő Barát Attila játéka, és Dobos Judit Vágó Józsefnéje is szórakoztató kabinetalakítás.

Kezdetben az a dilemma nyomorgatja a nézőt, vajon szerencsés választás volt-e kiváló költőnk tragikus életét musicalként megörökíteni? Mintha nehezen induló autóba ülnénk, ám ahogy telik az idő, úgy válik mind inkább okafogyottá a felvetés. Egy hullámhosszra kerül darab és néző. Átélhetővé, fogyaszthatóvá válik a darab, ez egyben legnagyobb erénye is: közelebb hozza a költészethez az ifjúságot.