Jarry ifjú fejjel, 1896-ban mintázta egyik tanáráról az obszcén, nyúlszívű, mohó, pusztító önkényurat, az együgyű és banális Übü papa alakját. Segítségével kelti életre a képzeletbeli Lengyelországban – ezúttal Pesten, azaz ezek nem azok a lengyelek, kicsit magyarok… – a sötét terrort. A színházba csalogató ígéret szerint a néző bábok, árny- és színészi játék segítségével kapja egyfajta elegyét a (báb)színháznak, és a Jarry féle képtelen víziónak.
Erről azonban alig beszélhetünk, vagy ha igen, igen tág fogalmak szerint kell értelmeznünk minden komponenst. Vegyük sorra.

Bábok nincsenek. Négy bábművész segíti Györgyi Annát és Scherer Pétert, műanyag száj, orr, fül, egy műhaj tincs és egy napszemüveg segítségével. Ha ezek bábok, ám legyenek. Elképzelhető, hogy a rúdból, fadobozból, legyezőből, s különböző hangszerekből szigetelő szalag segítségével fabrikált „királyi család” volnának „a” bábok? Lehet. Ez esetben elnézést az alkotóktól.

Ám nem e szegényes kelléktár a legnagyobb baj a darabbal, nem. Még az sem, hogy grillcsirkét dobálnak a színészek pöcegödörnek imitált, ocsmány lével teli műanyag hordóba, miközben válogatott zagyvaságokat ordítoznak. Mert az Übü király provokatív és tág teret enged a mindenkori rendezőnek. A színművészek játékára nem is lehet panasz.

De felháborító és vérlázító azt a napi magyar politikával megerőszakolni. Még akkor is, ha az alkotókat zavarnak bizonyos események, történések. Mert minket, nézőket meg nem biztos. De ha mégis, s még elegünk is van belőle, elég benne élni, a színházban nem kérünk belőle, de nem ám!

Azt meg egyenesen kikérjük magunknak, hogy a magyar himnusz szövegét a kínai, az amerikai meg a francia nemzeti ének dallamára énekeljék, a „szaros Felvidék” beszólásra pedig bármennyi negatív jelző is kevés volna. Legyen akármilyen tágan értelmezhető két elmebeteg ember látomásszerű civódása.

Übü király és a magyarok
Történelmi ámokfutás hangszerekkel és bábokkal – Budapest Bábszínház