Egy tagadhatatlan: Thomas Anderst (alias Bernd Weidung) különlegesen szép hanggal áldotta meg a Teremtő, amelyet millió közül is azonnal felismer a hallgató. Lehet azon polemizálni, jó cél érdekében kamatoztatta-e tehetségét, de az utókor legnagyobb hibája mindig az, ha a jelenből akar a múltra vonatkozó velős megállapításokat tenni. Márpedig a nyolcvanas évek derekán, az NSZK közepén bizony kitűnő döntésnek bizonyult Dieter Bohlen ajánlatát elfogadni, és Modern Talking néven kiállni egy új hangzással a világ elé, amely nemcsak németföldön tarolt, de egész Európában.

A hiba inkább a társ telhetetlenségében keresendő, aki szűk három év alatt öt újabb nagylemezre kötött szerződést, ami még akkor is igen nagy hiba volt, hogy Bohlen úgy vélhette: addig kell a vasat ütni, amíg izzik.
Tévedett. Kevesebb is elég lett volna, s talán még ma is együtt volna a csapat, igaz, pár márkával talán szegényebben, de ki tudja, és tévedett abban is – ha így gondolkodott –, hogy dalai nem örökérvényűek. Ha eljött volna január 6-án Budapestre a Syma csarnokba, legalábbis ez lett volna a véleménye.

Hiszen próbálkozhatott szegény Thomas Anders saját dalaival, latinos hangzással, a nép csak nézte bambán, majd a dal végén illedelmesen tapsolt. Bezzeg a régi nagy Modern Talking slágerek alatt majd felrobbant a csarnok, nagyjából hatezer ember őrjöngött, ugrált, táncolt, tapsolt önfeledten a régi kedvencekre. Még az sem zavarta a népet, hogy Thomas – a kivetítőn követve így tűnt, de lehet, csak mi láttuk rosszul – olykor kicsit svindlizett, mintha csak tátogott volna, illetve hagyta érvényesülni a zenészeket.

Mert a nép emlékezni, nosztalgiázni jött. Át akarta élni azt a semmivel össze nem keverhető életérzést, amit a szocializmus évtizedeinek vége felé élt át, amikor már szinte azonnal hallhatta a legújabb slágereket, kazettáról, de még nem ismerte a lakáshitelt, az inflációt, a szuperbruttót és egyéb efféle fogalmakat. Amikor már volt goffri, málnahabos, túl volt a csikidámon, amikor a nyár még forró volt, a tél kemény, minden nyugodt és kiszámítható, de a leleményes magyar mindig talált okot a bulira, amelyek igen jó hangulatban teltek.

Ezt az életérzést kereste a kilátogató negyvenes korosztály, amely 27 évvel ezelőtt megőrült a You’re My Heart You’re My Soul című első nagy Modern Talking dalért, amely egyébiránt 6 hétig vezette a német slágerlistákat. És ha előre tekerjük az idő kerekét: 1998 óta, amikor a két német sztár újra összeállt, s előrukkolt Back For Good című lemezével (amelyet úgy kapkodtak a boltokban, mint a cukrot) is eltelt már tizennégy év. Aki akkor volt tini, mára szintén túljár a harmadik ikszen. S még ez a korosztály is jobbnak érzi a saját fiatalságának korát: már lehetett kapni mindent a boltokban, megjelentek az első mobilok, de az internetről (pláne a Facebookról) azt sem tudták, eszik vagy isszák. Ők is tombolni jöttek.

A koncert jó részében tehették is, felcsendült a You Can Win If You Want, a Geronimo’s Cadillac, az Atalntis Is Calling, a Brother Louie, a Cheri Cheri Lady vagy a Jet Airliner, a köztes időt a fekete öltönyben éneklő Thomas – aki önmagát a kivetítőn olvashatóan a zene úriemberként aposztrofálta – saját és az együttes kilencvenes, kétezres években írt dalaival töltötte ki. Még zenészeinek is lehetőséget adott arra, hogy tudásukról számot adjanak, volt gitár-, basszus- és dobszóló is. De a nosztalgiázni érkezett negyvenesek, harmincasok azért csak a régi nagy slágerekre tépték szét a csarnokot, hogy a ráadás utolsó számaként együtt énekeljék boldogan a You’re My Heartot.

Hogy jön-e még Thomas Anders Magyarországra, nem tudni, hogy folytatódik-e kissé félbetört pályája, és miként, azt sem, ám hangja még mindig gyönyörű, és egy biztos: ha szűk két órára is, de az érte és az együttesért rajongók szívébe képes volt örömöt csempészni. Ezért mindenképpen hála jár neki.

Szöveg: Velkei Tamás