A Yamato társulat hihetetlen fegyelmezett módon készül koncertjeire. Egész életvitelük a gamushara jegyében telik, ami hasonlít ahhoz a fajta szerzetesi szigorhoz, amellyel egy shaolin-kolostor vagy egy hindu remete mindennapjai telnek.

A csoport tagjai minden reggel tíz kilométer futással kezdik a napot, majd súlyzós edzéssel töltik a délelőtt nagy részét. Délután csoportosan gyakorolják a dobpergetést, majd este mindenki egyénileg tökéletesíti tudását. Az alvást, evést, tisztálkodást leszámítva folyamatos edzéssel és hangszeres gyakorlással múlatják az időt.

Nem csoda, hiszen a gamushara jelentése összpontosítás, koncentráció, de ennél jóval többre is utal a kifejezés: a tökéletes önátadást érzékelteti. Minden mást kizár az emberi figyelemből, minden érzelmet és érzékszervet egyetlen cél megvalósítása érdekében irányít. A gamushara állapotában az ember nem gondolkozik a jövőn, a körülmények minőségén, nem ítélkezik, és nem mérlegel, csak aláveti magát a célhoz vezető út folyamatának. Nem nehéz összefüggést találni a gamushara és a különböző keleti meditációs gyakorlatok tudatformáló hatása között…

A különböző ütőhangszereknek meghatározó, kultikus szerep jutott a japán kultúra több területén, így a hagyományos No-színház és a különböző templomi rítusok során is. A modern taiko-dobolás a XX. század közepén alakult ki, amikor a különböző japán dob dobfajtákból egységes kamarazene szólamait alakította ki Oguchi Daihachi. A század végére akkora népszerűséget szerzett a műfaj, ami Japán-szerte több mint ötezer különböző zenekar megalakulását eredményezte, de világszerte, elsősorban Amerikában, Európában és Ausztráliában is számtalan amatőr és fél professzionális zenekar követi a műfajt.
Szöveg: Velkei Tamás