Bada Tibor (Bada Dada) életét leginkább a festészet töltötte ki, ezen kívül a költészet és a zenei performansz. Népszerűségét, ismertségét leginkább Apa kocsit hajt című szerzeményének köszönheti. Alkotói szellemisége az eksztatikus életigenlés, a humor és az erotika, valamint a súlyos depresszió, a kiábrándultság és az élettagadás között ingadozott. Másfél éve önkezével vetett véget életének. Alkotói tevékenysége a magyarországi és a vajdasági underground kultúra egyik meghatározó és megkerülhetetlen egyéniségévé tette.
Voltam a Bada-kiállításon, és nem tetszett. No nem a művekkel volt bajom, mert azokat mindig is zseniálisnak tartottam, inkább a kiállításmegnyitó légköre volt túl illedelmes, s mint ilyen, Badához méltatlan. Minap a kocsmában ötletelgettünk, s valamelyikünk nagyon helyesen felvetette, hogy rögtön a bejáratnál illett volna egy kötélnek lógnia fejmagasságban, hurokkal a végén. Lehetőleg úgy, hogy az ember kénytelen legyen a fejével érinteni. Akinek persze kedve támadt volna, bele is próbálhatta volna a nyakát. Én erre azzal álltam elő, hogy a tudálékos megnyitóbeszéd helyett, melyet egy olyasvalaki adott elő, akinek egy szemüveg ült az orrán, továbbá egy másik szemüveg a homlokára tolva kívánta kifejezni, hogy az illető rendkívül tekintélyes véleményformáló kritikus vagy ilyesmi, szólhatott volna valami zene. Én egy kamarazenekarra gondoltam: lett volna benne egy bádogvödör, egy súrolókefe, némi üvegszilánk a (vödörben rázva), valamint egy fejsze (ritmikusan a földre ejtve), s mindeközben valaki a Takarítónő szövegét dúdolgathatta, szavalhatta volna. Mindez persze akkor lett volna teljes, ha Bada szelleméhez híven megjelenik valaki hiányos fogsorral, zsírfoltos szemüvegben, inzultálja a látogatókat, beleiszik a borukba, a nők fenekét fogdossa, a férfiaknak azt ismételgeti, hogy: „te figyeljél csak, nem adnál kétszáz forintot?”, a nőknek pedig azt, hogy: „adj pinát!”. A kiállításlátogatókat azonban sajnos semmi efféle veszély nem fenyegette, így büntetlenül andaloghattak képről képre, s mintha határozott megkönnyebbülés érződött volna, hogy az alkotó kellemetlenkedéseiből származó kényelmetlenségektől immár megszabadulva a szalon-illemnek megfelelő körülmények között rajonghatnak a művészetért.
Bizonytalan, hogy ’90 nyarán Bada még ideiglenesen vagy már véglegesen tartózkodott itt, az viszont egészen bizonyos, hogy már akkor sem volt pénze. Egy népes társaság közepén üldögélt valami drága presszóban, és pezsgőt ivott üvegből. A születésnapjára kapta. Húzott belőle, majd az asztal túloldalán ülő Máriás doktornak adta. Az is húzott belőle, és visszaadta az üveget. Amikor a pezsgő elfogyott, Tibor az asztalnál ülők egyikéhez fordult: „E… adjál nekem kétszáz forintot.” Nem kapott, és miután már a harmadik vagy negyedik elutasítást kellett elszenvednie, taktikát váltott. „Mondd csak, mit is csinálsz te? Ugye festő vagy?” Ha eltalálta, elmosolyodott, megigazította a szemüvegét, és az illető vállára tette a kezét: „Te, ide figyelj, én régóta figyelemmel kísérem a te művészetedet, jól ismerem a képeidet, s nagyon tetszik, amit csinálsz. S amikor a képeidet nézem, nekem mindig az az érzésem támad, hogy ezt egy olyan ember festette, aki tudna nekem adni kétszáz forintot.” Sajnos már arra sem emlékszem, kapott-e végül aznap este valakitől kétszáz forintot.
Interjú Bada Dadával: http://www.balkon.hu/balkon_2002_04/03badadada.html
Bada Dada emléklap (Flash): http://www.drflash.hu/htm/badadadaemleklap.html |
Több eladó könyv